Dinnyenapló
Már kiskoromban is imádtam a dinnyét. Most, hogy nagy vagyok (és doktor) eljöttem a Nagy Dinnyekutató Laboratóriumba a napfényes Kaliforniába. A baj csak az, hogy ez az Óperenciás tengeren, sőt, még az Üveghegyen is túl van, és mindenki, aki fontos nekem, otthon maradt... Nekik írom ezt a naplót.
Akkor itt most bepótlom a lemaradást kicsit. Először is a múltkori kirándulásról itt vannak a képek. A videó is ott készült.
Azóta megjött Anna, csütörtök helyett péntek reggel, mert elcsúsztak a csatlakozások. Mirkó is itt volt egy napot. Pénteken megnéztük San Francisco-t. Szombaton elmentünk biciklizni Monterey-be, a szokásos túrára. Az egyik srác már fel is rakta a képeket. Vasárnap bort kóstoltunk itt Livermore-ban hármasban. Illetve még előtte elmentünk Jessica-hoz megnézni a méheit, mert elkezdett méhészkedni. Nagyon aranyosak ezek a méhek...
Hétfőn, kedden és szerdán dolgoztam. De hétfő este bementünk a városba megnézni az Alcatrazt, ami meglepően érdekes volt. Nagyon hangulatos a sziget, a börtön pedig egészen döbbenetes. Kedden rajzra mentünk Annával, ahol végre festettünk! Vízfestékkel. Nagyon kedves volt a tanár, és jó fej, hogy csak úgy jöhetett Anna. Ma Anna a nagybátyjával töltötte a napot, este meg együtt vacsoráztunk. Szóval gondolom nem meglepő, hogy nem volt időm írni...
Az alábbi három kép Anna, Jens és az én művem (ebben a sorrendben).
Na, a nyűgösségem elég hamar elmúlt a hétvégén, nagyon jól éreztük magunkat. Láttuk a Mono Lake-t, amiről azt kell tudni, hogy nincs kifolyása, és 100x sósabb, mint a tengervíz. Ráadásul érdekes cseppkőszerű mészképződmények is vannak benne, és "hála" annak, hogy a Los Angeles ivóvízellátása megcsapolta a tó vízgyűjtőterületét, a jelenleg megsüllyedt vízszint láttatni is engedi ezeket. A tó partvonalán milliárdnyi légy tenyész, ha odalépünk, akkor mintha eleven homok lenne, megemelkednek hullámokban. Elég gusztustalan.
Este megkóstoltuk a Mammoth (ez egy város) sörfőzde söreit, majd Bishopban megaludtunk. Másnap egy csomót kirándultunk. Nagyon szép a táj, persze hasonló Yosemite-hez, hiszen csak a következő vonulatról van szó, de látszik, hogy itt nem volt igazán gleccser, ami lecsiszolta volna a felszínt. Gyönyörű sárga virágok nőttek mindenfelé, és a fák lombjai is kezdtek már sárgulni. Az egyik tipikus fa errefelé egy rezgőnyír-szerű valami, szép kerek levelekkel. Láttunk mókusokat, meg egy azonosítatlan, de nagyon édes másik rágcsálót it. Estére hullák voltunk, nem is csoda, 3000 méteren is jártunk.
Másnap bicikliztünk egyet, hazafelé pedig megálltunk enni a híres Mobil benzinkútnál, ahol fantasztikus malacbordát árulnak.
Fotók hamarosan.
Tegnap lett volna egy előadás, de az előadónak leégett a háza, így sürgősen haza kellett mennie. Viszont Ravinak meg nekem Craig helyett kellett a próbabemutatót megtartani, mert pénteken az energiaügyi titkárhelyettes, Steve Koonin jön. Ilyenkor mindig elpróbáljuk a dolgokat, kicsit azért vicces, nem? De nagyon jól sikerült, meg is dícsértek minket.
Hétfőn még pihentünk, de aztán ez a három nap sűrű lett. Volt egy látogatónk Cambridge-ből, Ian Smith, vele ebédeltem. Nagyon jó kis előadást tartott.
Ezen kívül csak a cikket írtam, csak néha nehezen megy, mert ugye nem egyedül enyém a szoba, és mindig valaki beszél, telefonál, bejön. Így csak este tudok rendesen dolgozni, de addigra meg kiesik a szemem. Lehet, hogy jövő héten kivételesen zenét fogok bent hallgatni.
Volt rajzórám. Az óra elején nagyon fáradt is voltam, meg türelmetlen, de a végére lenyugodtam. Tollal kellett rajzolni a haladóknak (nekünk), de a többiek valamiért továbbra is ceruzával rajzoltak, radíroztak stb, pedig pont az volt a feladat, hogy találjuk meg a kontúrokat és kész.
Tegnap rossz napom volt, mindenki halálra idegesített. Ma az Eastern Sierra-ba megyünk három napra, kirándulni meg biciklizni, de továbbra is nyűgös vagyok és leginkább dolgozni lenne kedvem.
Megjöttünk a hétvégi kalandunkból. Ez volt az egyik legviccesebb utunk mostanában. Hogy mik is történtek?
Pénteken elindultunk a Mt. Shasta-hoz, a Mt. Shasta nevű városkába. Ez Észak-Kaliforniában van, nem messze Eurékától, ahol a múltkor voltunk. A célunk egy vasárnapi 100 km-es biciklizés volt, amire már jó rég befizettünk. A helyszín fantasztikus volt, a Kaszkád-hegység legdélibb, vulkanikus része, a fennséges Mt. Shasta tövében. Illetve ennél kicsit délebbre a Lassen Vulkanikus Park is hozzá tartozik, ahol szintén jártunk már (jesszus de rég volt ez, pedig nem is tűnik annak!).
Ott kezdődött, hogy Jens egy 100 éve bevándorolt luxemburgiak által épített viktoriánus stílusú házban foglalt szállást. Az egész házat beborította a viktoriánus giccs, valami olyan mennyiségben, hogy az elmondhatatlan. Ezért majd fel is fogok rakni holnap képeket. A házhoz tartozott egy kutya, amelyik majdnem leharapta a fejünket egyébként amikor beléptünk, de megtudtuk, hogy csak házőrzésre van, nem emberevésre.
Viszont kiderült, hogy félreértette a néni, és csak egy éjszakát írt be a füzetébe, a második éjszakára minden foglalt, és ez így van az egész városban. De persze ciki volt a szitu, a nő meg rendes, ezért megkérdezte a szomszédját, aki egy nagyon kedves, de nem százas nő, hogy aludhatunk-e a futonján másnap éjszaka. Rögtön belement.
Este még elmentünk Weedbe. Ez azért egy vicces falu, mert weed angolul nem csak gazt jelent, hanem a marihuána (l. fű) beceneve is. Ezt persze meglovagolja a város, többek között a sörözője is: Igyál legális füvet! Utána elmentünk a mi falunkban egy helyre, ahol nagyon jó élőzene ment. Két fekete srác rappelt, de olyan igazi, jó rap volt, nagyon tetszett.
Este fürdés a szintén leírhatatlan fürdőszobában, szintén képekkel lesz majd illusztrálva. A néni csinált reggelit (bed and breakfast), majd elindultunk a hegyre kocsival, hogy majd kirándulunk. Útközben megálltunk nézelődni. Észrevettük, hogy a megállóhely mosdójának előterébe beszorult egy kolibri, olyan módon, ahogy a legyek szoktak: a butája folyton az ablaküvegen át akart kijutni. A mentésben hozzánk csapódott egy keresztény csoport pár tagja, iszonyú kedves nők. Az egyik olasz volt, kicsit bolond szerintem, ő pl. próbált énekelni a kolibrinek (olaszul!), hátha akkor rájön, hogy hol a kijárat. A kolibri teljesen ki volt fáradva (talán a dél-olasz akcentus tett be neki?), és vegül a magas párkányra feküdt. Felmásztam, és sikerült elkapnom. Hoztunk neki vizet, később energiaitalt is. Ivott belőle! Hihetetlen volt az egész. Kolibrit vagy csak messziről, vagy csak nagyon rüvid ideig lát az ember, mi pedig most addig nézhettük, amíg csak akartuk. Egy ideig néztük, aztán leraktuk egy kőre az árnyékba. 2 óra múlva, visszafelé menet megnéztük, és nem volt ott. Szerintem sikeres volt a mentés (a rossz verzió egy kígyót vagy hasonlót tartalmaz, de talán tényleg túlélte).
A hegyen láttunk egy vicceset. Egy srác egy szál nadrágban jógázott a sziklákon -- elég jól nézett ki. Volt egy feltűnően csinos barátnője is, kicsit hippisen öltözve. Amikor közelebb jött, észrevettem, hogy a lába csupa szőr. És a hóna alatt is. Ez elég meglepő errefelé. A kocsiban meg is említettem Jens-nek, hogy ezek tényleg komolyan veszik a hippiséget. Erre ő azt mondta, hogy a hónalját ugyan nem látta, de szerinte a csajon a hosszú szoknya alatt nem volt bugyi, és az ottani nem borotválkozás jól látható volt a szoknyán át.
A hegyen azért kirándultunk is, nagyon szép volt, havat is fogtunk.
Visszafelé beugrottunk egy sörfesztiválra, ahol mindenféle söröket lehetett kóstolni. Jó zene is ment, még táncoltunk is. A buli délután 5-kor zárt, nekünk viszont ugye nem volt épp hová visszamennünk szobánk nem lévén. Ezért elmentünk a közeli tóhoz, ahol $1 belépőért lemehettünk a strandra. Azonnal befeküdtünk az árnyékba aludni egyet, és persze jót röhögtünk, hogy micsoda csövesek vagyunk. Már majdnem elaludtunk, amikor egy anyukát hallottunk rászólni a kisfiára: Benjámin, ne piszkáld őket! Azóta is próbáljuk kitalálni, hogy Benjámin milyen gonoszságot eszelt ki egy fényes nappal alvó pár ellent.
Vacsora után visszamentünk a szállásra. Az esti fürdés tiszta horror volt. Jens a nagy kutyáktól fél, én meg a pókoktól. Bementem, hogy lenyugtassam a kutyát, de az nem volt sehol. Kijöttem, erre Jens mondja, hogy menjek kicsit arrébb... Egy gigantikus pók hálójába mentem bele! Kész. Elképzeltem, ahogy hanyatt-homlok menekülünk a kutya és a pók elől... De azért mégiscsak túléltük. Éjjel nagy vihar volt, sok villámmal.
Hajnalban keltünk, lenyomtuk a 100 km-t. Nem is volt olyan sok, bár a végére eléggé lelassultam. Itt a szokásos térkép. A legfigyelemreméltóbb eset a csúcson történt. Puskalövések dördültek, majd megjelent egy autó, benne fiatal fiúk, az egyik kezében egy puska(!!!!), és odaszólt a pihenőhelyen levőknek (én is ott voltam), hogy EZ (azaz a lövés) az igazi sport. Elhajtottak, majd ismét a levegőbe lőttek. Mindenki le volt dermedve kicsit, hogy ekkora ősbarmok laknak errefelé, nem beszélve arról, hogy ez nyilván bűncselekmény.
Még van egy régi adósságom. Kb. 3 hete voltunk az Alameda Counry Fair-en, ami állatbemutató. De nem csak az, mindenféle megyei szervezetek állítanak ki, van malacfutóverseny, jótékony célú árverés, modellvasút, vidámpark, étel-ital. Azaz ez egy vásár. Nézzétek meg a képeket!
A konferencia továbbra is nagyon jó. És nem csak a szabad délutánok. Persze azért nem rossz, amikor az ember felmegy a 10. emeletre, ki a tetőre, és beugrik a medencébe, és csak hegyeket lát körbe-körbe. Étellel is jól tartanak, de szerencsére mindig van sok zöldség, és a többi étel is nagyon egészségesnek tűnik. Egyik nap voltam futni. Az első pár méteren majdnem kiterültem, annyira arcon csapott az oxigénhiány (most már jobban menne, ez a második napon volt).
A poszterem jól sikerült. A témám kicsit kilóg a konferenciából, de a releváns emberek megnézték és tetszett nekik.
Akkor most folytatom, mert elmaradtam. Szóval az utolsó két nap is jó volt, még egyszer felmentünk a hegytetőre és lekirándultunk -- azóta izomlázam van. Érdekes, mert több órányi biciklizés meg sem kottyan, de talán itt más izmokat kellett használni. Az egyik proffal beszélgettem, érdekes volt.
Hazafelé a reptéren rámjött az éves röhögőgörcsöm, talán a hirtelen sok oxigén is közrejátszott. Gábor leejtette a pizzáját, és ez indította el a kb. 20 perces röhögésemet, rettenes volt, hogy nem bírtam abbahagyni és csak folytak a könnyeim. Egy pici repülőn jöttünk vissza, és meglepően sima volt az út. Sok légifelvételt készítettem. Ezeket és a többi képet feltettem.
Péntek este még elmentünk moziba, tegnap meg Julie-knál volt bbq parti. Nem tudom hogy csinálja, de a hús mindig isteni.
Most mindjárt indulunk Pleasantonba, ahol megyei vásár van. Engem a malacverseny izgat a legjobban: pici malacok fognak akadályokat átugorva versenyezni. Reggel meg voltunk a piacon, vettünk sok finom gyümölcsöt!
Most pedig mindenkinek muszáj elolvasni a rettenetes verset, amit unalmamban írtam a repülőn.
Akkor ezennel beszámolok az Eureka-ban megrendezett Kinetic Grand Championshipről. Ott kezdődik, hogy innen északabbra még őrültebbek az emberek, mint itt. Ezért minden évben, immár 40 éve megrendezik ezt a flúgos futamot (széljegyzet: Kaliforniában még ezen kívül van négy ilyen verseny). A verseny lényege: építeni kell egy olyan, ember hajtotta járművet, amely képes betonúton, homokdűnéken és vízben is menni. Nem az nyer, aki először ér célba, hanem az, aki épp a középső helyezést szerzi meg. Azért is jár díj, akinek először romlik el a gépezete. Vagy aki a legnagyobbat bukja. Minden járműnek továbbá fel kell mutatnia annyi fogkefét, ahányan benne ülnek. Na és egy kabalaállatot. De inkább olvassátok el a szabályokat, lehet csemegézni.
A verseny három napig tart. Az első nap van az országúti és homokdűnés szakasz, másnap a vízi és egy országúti, az utolsó napon pedig hasonlók (ezt nem láttuk). A homokdűnés szakaszon van egy nagyon meredek rész is.
A város tele van hippikkel, úgy érzem akkor is, amikor épp nincs balhé. A másik meglepő, ezen a vidéken az emberek ötször olyan zöldek, mint itt a Bay Area-ban. Minden bio meg organikus, meg újrafelhasznált, meg helyben termesztett.
Szóval. Julie, Sebastian, Tina, Jens és én mentünk. Egy kempingben laktunk, csak sajnos nagyon hideg volt, úgyhogy ezt a részét kevésbé élveztem a dolognak. Az első nap a főtéren megnéztük indulás előtt a járműveket. Utána a fékpróba következett egy meredekebb szakaszon, majd jópár kör megtétele után a főtéren elindult a futam. Mi a bringáinkon követtük őket, ami nem volt túl megerőltető. Fantasztikus, számomra teljesen nem kaliforniai tájon mentünk keresztül, köddel és érdeklődő tehenekkel. A homokdűnéknél gyalog mentünk tovább, egészen a meredek szakaszig. Másnap reggel korán keltünk, hogy megnézzük a vízi szakaszt. Nagyjából a felénél eljöttünk, mert rettenetesen fáztunk.
A fennmaradó időkben sört kóstoltunk meg meleg leveseket ettünk, vasárnap délután meg elbicikliztünk az óceánpartra fakavicsokat gyűjteni. A fakavics az olyan, hogy nem a kavicsokat koptatja le a víz, hanem a fadarabokat. Odafelé menet meg megálltunk az Óriások Körútján. Itt áll a világ legmagasabb fája (a legnagyobb térfogatút már láttam, az is Kaliforniában van).
Visszatértem Kaliforniába. Nagyon jó kis utazás volt. Ma egyébként jó kedvem van, valahogy minden pörög. Az intézetben járt Wesley Allen, akinek mond valamit a neve, én is beszéltem vele. Érdekes figura és nagyon jó előadást tartott. Most meg épp megfagyok. Úgy érzem, hogy ezzel megkezdődött a pár hónapos fagyoskodás. Miért is nem lehet rendes fűtést beszerelni? Azért, mert Kaliforniában sokat süt a nap, attól még vannak rohadt hideg napok. Nem mínusz, de ha cserébe nincs fűtés, akkor mégiscsak ott tartunk, hogy 10-15 fok van a lakásban.
Na de az út. A hajnali kelést túlélve elrepültünk Vegasba. Felszedtük a bérelt autót (Toyota Yaris, nagyon kis szuper) és irány a Zion National Park. 3 óra autókázás után meg is érkeztünk. Persze nem volt sok időnk, mert naplemente után úgysem látni semmit, de azért egészen sokat láttunk, még egy kicsit kirándultunk is. Mindenhol homokkő (majd lesznek képek), fantasztikus rétegek, helyenként folyik a víz a falból (ahol az agyagréteg miatt nem tud a víz tovább lefelé szivárogni), holdbéli táj. Estére visszamentünk LV-ba. Vacsora után elmerültünk a forgatagban, mindenki őrült, végtelen sok játékautomata kattog, rettenetesen felöltözött (bár alig) csajok és pasik állnak sorba, hogy bejussanak a bárokba, mexikóiak osztogatják a fehéreknek az ázsiai callgirl-öket reklámozó cetliket, szökőkútjáték 15 percenként a Bellagio előtt, a háttérben egy kínai óbégat, hogy Jézus szeret téged, a házak falai képernyőkkel beborítva villódznak, mágusok és sztriptíztíztáncosok hívogatnak, épül az új negyed. Éjjel egyre visszatértünk a hotelbe, Monte Carlo, két duplaággyal és többezer szobával.
Reggeli, irány a Grand Canyon, Hoover Dam, 1935-ben készült, éjjel-nappal dolgoztak rajta, 2 nap szabadsággal, akár 2 műszakban is, de hát gazdasági világválság volt, egy kutya csatlakozott a munkásokhoz, de elpusztult, amikor egy teherautó véletlen áthajtott rajta alvás közben, ott a sírja, a turbinákat 30 évente emelik ki (épp kint volt az egyik), egy egész várost kellett felépíteni a gát építésekor, most meg egy híd épül, a gát felett, az itteni Völgyhíd, a víz meg alacsonyan áll, nem sokat esett az idén. Sötét van mire a Grand Canyonhoz érünk, a szállás szép és tiszta, igen, Jens német, én magyar vagyok, de most Kaliforniában dolgozunk, mindenkinek el kell mondani, de cserébe meg is jegyzik, és vagy német vagy magyar sztorival jönnek. Hideg van.
Reggel meglátjuk a Grand Canyont, de olyan, mint egy képeslap, eltűnik a térérzet, és jól tettük, hogy nem keltünk fel hajnalban napfelkeltét nézni, mert felhős az ég, és hideg is van. Lekirándulunk kicsit, egy órányit, ijesztegetnek, hogy itt meg is szoktak halni azok, akik csak úgy lekirándulnak víz és étel nélkül, és nekünk csak vizünk van, de 2-3 óra alatt nem lehet éhen halni. De azért csalóka. Yaki és Hopi, kezdünk indiánul beszélni. Irány Flagstaff, ahol még helyi sörfőzde is van, épp koncertet ad két lány, nagyon jó, de előtte a 66-os út elszomorító, emberek a puszta közepén élnek a semmibe, lakóautók, el tudom képzelni közelről. Csak nem értem, hogy kerültek oda azok az elhagyott vasúti kocsik: mi történt velük az utolsó útjukon, miért pont ott álltak meg?
Sedonaban van a Föld csakrája, vagy örvénye, nagyon jó ötlet, nekünk is jobban kéne hajtani arra, hogy a Bakonyban (vagy hol) van a csakra, mert ez az egész város ebből él, tenyérjósok és boszorkányok hajtják oda a túristákat, bár persze az sem mellékes, hogy nagyon szép, és még indián ezüstöt is kaphat az ember -- fehérek boltjából... Az indánok csak az út mellett árulnak, és mint már említettem, hideg van, viszont a San Francisco hegy nagyon szép így hóval beborítva. A homokkő itt vörös és újabb fantasztikus struktúrát alkot, mindenhol más, nehéz a természetet fantáziában túlszárnyalni. 5 óra és újra Las Vegas utcáin hajtunk végig, látjuk a külvárost is, visszataszító motelek a hotelek árnyékában, el lehet képzelni. Elvesztek $10-t a reptéri nyerőgépben, aztán újra Kalifornia, nyugalom, rövidnadrág és flip-flop, Livermore 17 mérföld, még elküldök egy bírálatot az éjjel, aztán alvás.
Megjártuk a hétvégén a Kings Canyon National Parkot és a Giant Sequoia National Monumentet. Igazából ez a kettő egy, mármint földrajzilag nem válnak el. Nem olyan bombasztikus, mint a Yosemite, viszont sokkal kevesebb ember is van. A Sequoia parkban sátoroztunk. Első nap egy kedves ranger néni (tényleg) körbemutogatta az óriásfenyőket, és elmondta azokat, amiket én már tudtam Yosemite-ből: hogy ez a fa nem rohad a tanninok miatt, hogy tűzálló, hogy a tűz szükséges a szaporodásához stb. A néni a Jens által fortune cookie filozófiának nevezett irányzat nagy művelője volt (ez az a kis szerencsesüti, amit a kínai éttermekben adnak, mindig valami "nagy" bölcsesség van elrejtve bennük). Pl. a sequoia olyan, mint az emberek. Az egyik oldaluk ép, a másik pedig mély sebeket rejt (merthogy a fáknak általában csak a hegyfelőli része perzselődik, mert ott gyűlik fel az avar meg a fatörmelék). Kicsit még autóztunk, megnéztünk ezt-azt, aztán alvás. Másnap egy viszonylag hosszabb túrát tettünk a Kings Canyonban a Mist Falls-hoz. Ez egy szép vízesés. A túra maga nagyon hasonlított a Mirror Lake körüli úthoz. Nagyon meleg volt egész nap, majdnem 40 fok. Melegebb, mint Livermore-ban, pedig végig 2000 m felett voltunk. A nap csúcspontja az volt, amikor végre találtunk egy helyet, ahol le tudtunk zuhanyozni. A másik érdekesség az volt, hogy éppen tervezett erdőégetés folyt az út mentén. Egy tűzoltóautó vezetett át minket azon a szakaszon, és láttuk ahogy ég az erdő. Egész nap lehetett a levegőben érezni a füst szagát. Este beültünk a rangerek által tartott előadásra, ahol a medvékről volt szó. Az eleje kicsit persze amerikai volt, gyerekeket avattak rangerré, meg kézfeltartással kellett jelezni, hogy ki hova valósi, amit taps követett. Én kaptam a legnagyobb tapsot. :) De maga az előadás profi volt, sokmindent megtudtunk a medvékről. Pl. hogy kutatják, hogy hogyan bírja ki az anyamedve télen hónapokon át ürítés nélkül úgy, hogy nem megy tönkre a veséje. Meghogy a medve intelligenciája megfelel egy hároméves gyerek intelligenciájának. Ma reggel összepakoltuk a sátrat és délnek indultunk. Megnéztünk két lápot. Fantasztikusak voltak, pont olyanok, mint egy csodálatos mesében. A parton vörös sequoia-k, középen rikító zöld fű és egyéb növények, mókusok... És még egy medvét is láttunk! Nem is akármilyen közelről. A fűben pihengetett, néha kicsit forgolódott, de nem nagyon zavartatta magát. Amikor először láttuk, akkor alig pár ember figyelte, akik egészen normálisak voltak. Visszafelé meg akartuk nézni, hogy ott van-e még. Addigra egy hatalmas indiai társaság bámulta, ami oké, de visongattak, meg kiabáltak, meg ilyenek, teljesen kiakadtam rájuk. Gyorsan ott is hagytuk őket, de remélem, hogy a medve azért kicsit rájuk ijesztett egy idő után. Még megmásztuk a Moro sziklát, aztán pedig végigmentünk délfelé a parkon, majd haza. Jó hosszú vezetés volt, de szerencsére eléggé üres volt az autópálya, így jól bírtam. Képeket majd holnap rakok fel.
Ismét vagyok. Csak közben elszaladtunk 4 napra Santa Barbarába, ugyanis hétfőn Memorial Day volt, a péntek meg szabad. Santa Barbara már majdnem LA-nél van, de most sokkal kellemesebb volt a vezetés -- talán azért is, mert nem én vezettem, hanem Jens. Szállást az utolsó pillanatban foglaltunk, de még elfogadható volt az ár. Persze erre a hétvégére mindenhol felnyomták az árakat, ahogy jöttünk el láttuk, hogy máris féláron van hétfő estétől minden. Az időjárás lehetett volna jobb is, én vágytam egy kis tengerparti napozásra, de ebből nem lett semmi. A belváros nagyon szép, sokat sétálgattunk, tele van éttermekkel meg boltokkal. A legtöbb épület spanyol stílusú, amit nagyon szeretek. Kicsit távolabb van egy misszió, meg egy olyan rész, ahol majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy Dél-Spanyolországban, mondjuk Cordobaban sétálgatok. Ennek persze egy jó kis Európa-vágy lett az eredménye. De tényleg szép volt. Szombaton biciklizgettünk, meg megnéztük a készülő aszfaltrajzoló fesztivált. Nekem is kedvem támadt rajzolni, de persze erre jelentkezni kellett már előre, meg krétám sem volt. Vasárnap kicsit kirándultunk, de alapvetően egy szép lusta hosszú hétvége volt az egész. Bámultuk az embereket, és megint megcsodáltam, hogy micsoda nagy kavalkád él errefelé. Nem csoda, hogy ilyen nyitott mindenki. Csak öltözködni nem tudnak, mindenki egyenpólóban és farmerben, vagy aki próbál kicsit egyedibb lenni, az meg bár ne tenné. De nagyon kedvesek, és ez fontosabb a divatnál. Képek itt.
Na jó, akkor írok egy kicsit, mert úgy látom, hogy a többiek nem. Megpróbálom röviden Yosemite-t. Első nap Bridalveil vízesés, szájtátás a sziklákra, lepakolás, Ahwahnee hotel, alvás. Még jó, hogy fűthető sátort béreltünk, mert éjszaka hideg volt, különösen Papa ragaszkodott a fűtéshez. Ezen kívül kiderült, hogy nem bír hálózsákban aludni, valamiféle klausztrofóbia tör rá. Másnap volt a nagy túra a Nevada vízesésig a Vernall vízesés érintésével. Mama majdnem feladta a csúcs előtt, de végül mindannyian felértünk. Tamás beszkennelte az egész tájat a fényképezőgépével. Szuper időnk volt. Rengeteg víz van a parkban, több, mint tavaly ugyanilyenkor, és sokkal több a hófolt is. Lefelé a John Muir úton jöttünk, ami jégcsapveszély miatt elvileg le volt zárva, de mindenki arra ment és nem is volt jégcsap. Amikorra leérkeztünk, addigra Papa is kijelentette, hogy nem hajlandó többet aznap sétálni. De nem is kellett, mert már este lett. Megvacsoráztunk a pizzázóban, aztán láttunk egy mosómacit. Másnap kelés, reggeli, majd autóval fel a Glacier Pointhoz. Erről a pontról az egész völgyet belátni, a Half Dome-ot, a többi dómot (North, Basket, Quarter), az El Capitant, a Clouds Restet és a távolban a hegyeket. Épp kigyönyörködtük magunkat, amikor a völgyben elkezdett esni az eső. De ez nem zavart minket, mert délnek vettük az irányt, hogy eljussunk az óriásfenyőkhöz. A múltkor nem itt voltam, de ez sokkal jobb. Egy egész rendes kis 3 órás sétát tettünk (Mama ismét a csúcs előttmajdnem feladta), láttunk többszáz olyan vastag fát, amit mondjuk 10-15 ember ér csak körbe. Volt aminek az aljában luk volt, volt aminek csak a külső része élt, belül teljesen üres volt, mint egy cső, és volt egy csomó, ami ki volt dőlve. Majd rakunk fel képeket, ha ecsém vagy a többiek kiválogatják a képeiket. Mert én nem fotóztam. Hazafelé izgalmasan felhős volt az ég Tamás örömére. Ja, és nem is mondtam, hogy láttunk egy medvét. De nem volt félelmetes, mert sokan voltunk, az út mentén megálltak az emberek és onnan néztek farkas-(vagy inkább medve-) szemet a medvével. Hétfőn elslattyogtunk a Yosemite vízeséshez (kb. 3-4 km), megnéztünk. Másodpercenként 9 000 liter. Ami még poén, hogy kora tavasszal szokott lenni teliholdkor Moonbow, azaz olyan szivárvány, amit a Hold csinál. Még korábban meg néha, ha elég hideg van, az egész vízesés átmegy hóágyú üzemmódba: az apró cseppek esés közben megfagynak, és a vízesés egy nagy rakás havat produkál. Aztán körbejátuk a Tükör tavat, ami olyan, mint egy mesében. Óriási kövek, a víztükörben meg tükröződnek a hegyek. A felsőbb részén az erdő meg teljesen kaotikus, igazi őserdő. Az evés kicsit bonyolultra sikerült, meg még megnéztünk egy múzeumot is, és végül 6-kor indultunk vissza Livermore-ba.
Reggel ismét interaktívan részt vettem egy otthoni családi összejövetelen. Utána indultunk elefántfókát nézni. Az elefántfókák Año Nuevonál tanyáznak, vagyis szaporodnak. N.B.: Yago felhívta figyelmünket a spanyol helyesírás, illetve kiejtés apróságaira. Año évet jelent, azaz a hely neve Újév, mert akkor fedezték fel. A helytelen kiejtés és/vagy helyesírás súlyos következményekkel jár: ano spanylul s...lukat jelent. Visszatérve az elefántfókákra leírok pár dolgot, amit megtudtam és érdekes. Először is az elefántfókák és a fókák teljesen más állatok, csak az evolúciós konvergencia miatt hasonlítanak annyira egymásra (mint például a mára már kihalt erszényes farkas és a "rendes" farkas). Mondjuk annyira azért nincsenek egymástól távol, mint az emlősök és az erszényesek. Az elefántfókák a medvékkel vannak rokonságban, a fókák (akik a cirkuszban szoktak lenni) pedig a kutyákkal, farkasokkal. Pl. ugyanazokat a betegségeket kapják el, mint a kutyák. Először a hímek jönnek a párzóhelyre, lestoppolnak egy jó kis területet, és utána jönnek a nőstények, akik leginkább tehát ingatlanra utaznak. A párzás tájékán a nőstények eléggé le vannak fogyva, ezért egy viszonylag ritka tulajdonsággal rendelekznek (hasonlóan a medvékhez): a megtermékenyített petesejt nem ágyazódik be, hanem pár osztódás után leáll a fejlődése. Pár hónap múlva kezd csak rendesen növekedni, a jól felhízott nőstényben. Magányos állatok (a medvékhez hasonlóan és farkasokkal ellentétben). A kicsinyeket csak 2-3 hétig etetik, utána magukra hagyják őket. A kicsik 16%-a éli meg a 4. életévet. Az elefántfókák majdnem teljesen kihaltak, alig száz példányuk volt. Mostanra százeresre duzzadt az állomány. Kis rádióadókkal követik a vándorlásukat. Az érdekes az, hogy olyan extrém helyekre jutnak el az óceánban, hogy nem csak elefántfóka-kutatást végeznek velük, hanem óceanográfiai adatokat is gyűjtenek általuk. Ellenségük a gyilkos bálna és az óriás cápa. Régen a grizzli is az ellenségük volt, de azt mára kiirtottuk Amerikában. Egyébként nem csak elefántfókákat láttunk, hanem prérifarkast is (a gyalogkakukk túl gyors volt, őt nem láttuk), meg ürgét is, akit egyáltalán nem zavart a jelenlétünk. Gyűjtöttünk szép köveket. Este páran elmentünk halat enni, aztán irány haza. Jól elfáradtam, mert én vezettem, és valahogy a szél és a nap mindig kiszívja az erőmet. Képek itt. Alant meg egy kis videó.
View Larger Map A hétvégén elmentünk Jens-szel a Lassen Volcanic National Parkba. Reggel 10-kor indultunk, és kb. 4 óra alatt értünk oda. A parkról a részleteket nézegessétek meg a Wikipedian, de a lényeg az, hogy ez egy kb. 27000 éves képződmény, és legutóbb 1915-ben tört ki az egyik csúcs (a Lassen, amit meg is másztunk, lásd később). A máig aktív területen az összes vulkanikus csúcs alak megtalálható (négy ilyen van, de nem tudom pontosan, hogy mik ezek, van olyan, aminek nincs meg a csúcsa, van, aminek igen, meg van kompozit és még egy negyedik féle is). Jelenleg kénes gejzírek és sárlevesek rotyognak a területen, olyasmi, mint amit Izlandról szokott látni az ember a tévében. Még sose láttam ilyeneket, nagyon érdekes (és egyben büdös). Mindenféle alakú, méretű, színű és szagú luk van, de ami még érdekes, hogy a hangjuk is különböző: van sivító, rotyogó, pöfögő, morgó, korgó és susogó. A részleteket inkább a képeken mutatnám be. Éjszakára a 2000 lakosú Chesterben foglaltunk szállást, ami a parktól 1 órányira van. Már vártam, hogy milyen is egy igazi porfészek, de ismét csalódnom kellett. A falu bár elsőre szörnyen néz ki, tartogatott meglepetéseket. Először is a szállás csupa antik és szecessziós cuccal volt berendezve, volt zongora, szuper konyha, kandalló és kedves személyzet. Mint másnap kiderült, a pincér szlovák, a tulajok meg csehek... A falu számtalan étterme közül az egyikben vacsoráztunk, ahol ittlétem óta először aluöltözöttnek éreztem magam! Mondjuk attól még biztos vannak porfészkek, de ez valami kis sznob falucska lehet. Másnap kaptunk finom reggelit (mézes joghurt, narancslé, tea, kávé, tojásos kenyér és bacon, a végén meg valami lazacos kis falatka), majd hátunk mögött hagyva a falut visszamentünk a parkba, hogy megmásszuk a Lassen csúcsot. Kb. 2 óra alatt értünk fel, és a tetején annyira fújt a szél, hogy félő volt, hogy le fog sodorni. Egészen sok hó volt, és egy őrülttel is találkoztunk, aki képes volt felcipelni a lécét, csak hogy kicsit csúszkálhasson a hófoltokon. Az egész eléggé emlékeztetett egyébként a marokkói mászásra, itt is olyan kopár volt minden, és ott is ugyanígy fújt a szél. Hazafelé egy kis kerülővel jöttünk. Egy kisebb úton elkeveredtünk, ezért bementünk egy igazi porfészek egyetlen kocsmájába, ahol látszott az emberek arcán a döbbenet (valami olyasmi, hogy na, ki lehet az, hiszen már mindenki itt van...). De komolyan, az a hely tényleg kemény volt. Este kilencre értünk haza, egy útközbeni kis kaját beiktatva egy Subway-ben. Egyébként ismét beigazolódott az elméletem, hogy a Subway-be csak bizonyos IQ alatt vesznek fel embereket. Most is megkérdezte a csaj, hogy mit kérünk a szendvicsbe. Mondtuk, hogy mident. O.K. És paradicsomot? Ahh.
Akkor itt most bepótlom a lemaradást kicsit. Először is a múltkori kirándulásról itt vannak a képek. A videó is ott készült.
