Csütörtökön fantasztikusan jól éreztük magunkat. Jessica szülei meghívtak minket magukhoz Hálaadásra! Ez nem egy olyan dolog, ami gyakori az amerikaiak között szerintem. Ezt nem szemrehányásként értem, hanem inkább természetesnek: otthon sem hív meg az ember mindenféle "idegent" a családi karácsonyra. Szóval Tina, Ed, Kim, Jens és én voltunk jelen, persze Tim és Jessica, a szülők, az anyuka egyik testvére és két nagymama. Volt pulyka, finom és nem száraz, édeskrumpli, áfonyaszósz, borok, és még ki tudja mi. Jól teleettük magunkat. A nagymamák nagyon jó fejek voltak, az egyik még németül is próbált Jens-szel beszélgetni. A mamája német volt, azt hiszem. Vagy valami ilyesmi, egy idő után nehéz volt követni a családi láncolatot. Csak mert a férje meg olasz származású. Viszont a másik nagymama lakott Németországban, Heidelbergben, mert a férje ott volt katona. Na látjátok, tiszta kavar. Jessica papájáról kiderült, hogy a
Pong első fejlesztője! Tudjátok, az a játék, amikor két pálcikával kell a labdát visszaütni. A kezdetektől az Atarinál dolgozott, és ott találták ki ezt a játékot. Sőt, elő is szedett egy fadobozos(!) Pongot. Ez volt a legelső modell. Hát gyerekek, ez tényleg a Szilikon-völgy! Ezen kívül még sok érdekes volt náluk, pl. egy régi borbélyszék, ami egy hidraulikus emelőkar hatására felemelkedik, és közben röfögő hangot ad ki. Egyébként meg egy híres börtönből származik, sok gazfickót borotváltak benne. Van egy csincsillájuk is, és 4-5 szalamandrájuk. A szalamandrák majdnem 30 évesek, ami elég hihetetlen. Az est fénypontja az volt, hogy este 10-re kiraktunk egy puzzle-t. Mindenki benne volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó móka puzzle-t csoportosan kirakni.
Pénteken nem kellett volna, de bementem dolgozni -- jó, azért nem vagyok hős. Alig volt bent valaki. Ez volt a fekete péntek, a karácsonyi szezon első napja. Ezen a napon minden boltban leértékelés van, az emberek már hajnaltól sorban állnak. Biztos hallottátok, hogy a Walmart-ban rászakadt az ajtó egy alkalmazottra, aki meg is halt. Az emberek egyszerűen átcsörtettek rajta. Eszembe jutott egy gyerekkori élményem. Tünde barátnőmmel mindig elmentünk a nyomdászok ünnepére (János nap), mert az anyukája a Kossuth Nyomdánál dolgozott. Mindig volt visszamaradt készlet, amit ott elosztogattak. Illetve mi ketten kaptuk ezt a feladatot. Jól megtapasztalhattuk, hogy az emberek milyen mértékben "elállatiasodnak" (talán ez túl erős, talán nem), amint meghallják, hogy valahol valami ingyen van. Azt sem tudják, hogy mi (pl. egy könyv olyan nyelven, amin tuti nem tudnak), de már jönnek, és lökdösnek, és nyúlnak, és kétszer akarnak venni... Csak mert ingyen van. Elvesztik a fejüket. Pedig nem éhezőknek osztottunk ételt, mert persze azt megértem. Szóval el tudom képzelni, hogy itt mi mehetett.
Este Ninahoz mentünk vacsorázni, pár napra árjött Nanda Chicagoból. Nagyon jó kis este volt.
A szombat nem volt túl mozgalmas, picit futottunk, elmentünk vásárolni (találtam is jó ajándékokat). Este megnéztük a Papírsárkányokat, amit ajándékba kaptam. Nagyon tetszett, teljesen, szinte szó szerint a könyvet követi, ÉS nagyon jól. Pont így képzeltem el.
Ma csak 10 után kászálódtunk ki az ágyból, bár rájöttem, hogy nekem hetente egyszer szükségem van rá, hogy addig aludjak, ameddig csak lehet. Viszont aztán... Felbicikliztünk a Mount Diablora! A csúcs 1173 m, mi pedig olyan 240 méterről indultunk, azaz 933 métert mentünk fel. Ebben az a poén, hogy ekkora szintkülönbséget éppen hogy csak meg lehet tenni Magyarországon (1014-78=936). Vicces, nem? Hosszban 40 km volt egyébként (oda-vissza), szóval nem volt túl meredek. Hihetetlen, hogy gyakorlatilag fékezés nélkül fél órán át gurultunk lefelé...
Kedden esőt jósoltak, így autóval mentünk reggel. Este viszont elmentünk az intézeti konditerembe. Egész jó cuccok vannak benne. És még filmet is lehet nézni közben.
