Atlanta

Megpróbálom behozni a lemaradásomat, mielőtt újabb kalandjaim halmozódnának fel. Ennek most nagy az esélye, mert éppen a francia Alpokba tartok -- épp Anglia felett húzunk el.Az elmúlt héten Atlantában voltam a US Combustion Meetingen. Oliverrel utaztam, ami jó volt nagyon, sokat pletykáltunk. Atlanta nagyon szép szerintem, de valahogy túristaellenes. Egyszerűen nincsenek nevezetességei, hiába volt ott az Olimpia, és hiába van ott a Coca-Cola. Viszont sok a fa, nagyon szépek a lakóházak, és nincsenek nagy elszlömösödött területek, vagy legalábbis én nem láttam. A legtöbb ház tégla vagy kő, ültetvényi stílusban. Nagyon üdítő ezt látni a kaliforniai egyenfaházak után.A konferencia alatt Caroline-nál laktam, aki (talán írtam anno) tavaly év végétől Atlantában a Georgia Techen professzor. Így alkalmam nyílt belülről is megnézni egy ilyen házat, igaz csak éjjel és kora reggel láttam, mert nagyon pörgős volt a konferencia. Tartottam előadást, ami szerintem jó lett annak ellenére, hogy kifutottam az időből és a végét le kellett vágnom, illetve annak ellenére is, hogy a vetítő teljesen használhatatlan volt, és így néhány eléggé fontos ábrám csak mint fekete négyzet jelent meg.A konferencián ott volt Jim Miller is, de sajnos nem sokat tudtam vele beszélgetni. Viszont úgy tűnt, hogy jól érzi magát. A bankett az akváriumban volt. Az a terem, ahol ettünk nagyon jó volt, két helyen is át volt törve a fal: az egyik “ablakban“ ráják, egy minibálna és egyéb halak voltak láthatók, míg a másikon belugák, azt hiszem fehér delfin magyarul. Az akvárium maga viszont nem tetszett, teljesen olyan volt, mint egy vidámpark, nagy színes táblákkal, hogy mi merre van, valahogy sikerült vásári hangulatot teremteniük. A Monterey Akvárium ezerszer jobb, sokkal természetesebb, sokkal okosabban van megcsinálva.
A tetőpont mégsem a bankett volt, hanem az utolsó nap, amikor Stephen Klippenstein tartotta a plenáris előadást. Nagyon jó volt az előadása. Vannak, akik hiába tartanak kvázi jó előadást,
mégis úgy érzi az ember, mintha valami porszívóügynök állnak a pódiumon (vagy rosszabb, politikus). De Stephenről süt, hogy egy zseni, és nem attól jó az előadása, hogy bohóckodik. Azok a legjobb részek, amikor kicsit elbizonytalanodik, mert látszik, hogy és ahogy gondolkodik. De persze a legeslegjobb rész az volt, amikor a végén feltett pár nevet akikkel dolgozik, és Ahren és az én nevem piros volt. Azt mondta, hogy mi vagyunk a jövő! Meg azt is mondta, hogy mi, az új generáció biztos azt gondoljuk róla, hogy bénázik a számítógéppel, ami persze egy hülyeség, még sose gondoltam róla ezt, plusz nem az az okosabb, aki gyorsabban gépel. Pl. Jim Miller egy ujjal gépel és baromi lassan, de ez nem igazán látszik meg a publikációs listáján… Szóval Stephen ezzel egy hihetetlenül nagy szívességet tett nekünk igazából, mert gyakorlatilag hírességgé váltunk az előadása után, most már mindenki ismeri a nevünket – és talán kevesebben fognak posztdoknak nézni. És nem sok olyan ember van, aki ilyet csinál a plenáris előadásán – a legtöbben magukat fényezik, ami persze rendben van.
Most jutottunk át a La Manche-on. Imádom a SWISS légitársaságot, teljesen sima volt az út, jók ezek a 343-asok.
A konferencia után hazarepültem, ami Atlantából nézve kicsit hülyeségnek tűnt, de azért jó volt hazamenni Livermore-ba, saját ágyban aludni stb. Viszont folyamatosan esett és esik az eső K
aliforniában. Remélem a következő hétvégén már jó idő lesz, mert már ezer éve nem bicikliztünk. Ideje lenne kicsit visszarázódni a sportba, mostanában mindig későn mentem haza, és ez nem olyan jó hosszú távon. Van is motiváció: Jens-szel beneveztünk az idei Bay to Breakers-re, ez lesz a 100.! A másik sportesemény, hogy idén a Tour of California 4. szakasza Livermore-ból indul, május 18-án. Mindenképp ott leszünk a rajtnál, és állítólag a verseny előtti éjszaka lesz valami éjszakai bringázás is a tervezett útvonalon, ami nagyon jól hangzik. Mindezt az apartmankomplex managerétől tudom, ezzel próbálta elütni kicsit, hogy jól felemelték a bérleti díjat. Ez persze oké lenne, ha kaptunk volna fizetésemelést idén, de sajnos be van fagyasztva az összes állami alkalmazott bére 2 évre! És az is sajnos, hogy Steve Koonin, aki a tudományügyi miniszterhelyettes, folyton azt hangoztatja, hogy a kutatókat nem annyira érdekli a fizetésük, inkább csak a kutatási feltételek stb. Ez nem csak felháborító, de hülyeség is. Azokon az embereken kívül akik a tőzsdén dolgonak, nyilván senki sem csak a pénzért dolgozik, és egy tanár, egy mérnök, egy festő és egy autómosó mind ugyanannyira szeretne jó és emelkedő fizetést kapni, mint amennyire szeretne kellemes körülmények között dolgozni.

p.s.: már meg is volt az első durva kaland, holnap leírom.
p.s.2: nem fogok elírásokat keresni ebben most...

Nádá piszáty

Szóval akkor... Először Belgiumról fogok írni, mert most itt vagyok és minden friss, utána meg egy kis összefoglaló az elmúlt 2 hétről. Ha hosszú lesz, hát az csak annak köszönhető, hogy hajnali 5-kor úgy döntöttem, hogy nem nyüglődöm tovább az alvással, mert egyrészt kicsit jetlagem van, másrészt meg tele van a fejem mindennel.
Tegnap reggel érkeztünk Leuvenbe. Az út sima volt, eltekintve a vihartól Chicagoban után, amit annyira nem élveztem. De egész meglepő módon nem voltam egyáltalán elgyötörve amire ideértünk. Brüsszelben szálltunk le, láttam az Atomiumot a repülőről. Persze nem innen tudtam, hogy itt szálltunk le. :) Már megint kicsit kultúrsokkom van, eleve a tájkép a magasból annyira más, mint az amerikai. Az ottani óriási, szabályos négyzetes felosztás helyett itt kis parcellák simulnak egymáshoz, látni lehet, hogy minden egyes szögletnek van valami oka, és ez az ok nem tegnapi... Leuven csodálatos, van egy halom gótikus templom, egy nagyon szép városháza, és gyönyörű kis utcácskák. A főtéren és a környékén nyüzsgés van, mindenki kávézik vagy eszik, a kis utcák kihaltak, csak néha jelenik meg rajta egy-egy alak, mintha csak most másztak volna le egy Bruegel  képről. Leuvenben alig laknak többen, mint Livermore-ban, ezért is elszomorító, hogy mennyivel kevésbé város az utóbbi. Persze 1200 évet nem lehet csak úgy behozni.
A fogadás is jó volt, érdekes falatkákat szolgáltak fel izgalmas formában. A legérdekesebbek azok a falatkák voltak, amelyeket kanálban hoztak, valahogy így (nem az én képem):

Utána még beültünk kicsit egy helyre, és megvolt az első belga söröcském is, Westmalle Tripel. Az összeset meg akarom kóstolni, csak ez nehéz, mert ez pl. majdnem 10%-os... Kedden megyünk a Palm sörfőzdébe, remélem, hogy ott lesz kóstoló, kis adagokkal.
Egyébként jó látni a régi ismerőseimet, meg van magyar kontingens is, egész nagy. Egyelőre ennyi a konferenciáról.
Back in the US... Szóval olyan hírek vannak pl., hogy egyik nap lövöldözés volt az intézet új-mexikói telepén, szerelemféltés, 6 halott, inkluzíve a futóbolond. Rajta kívül senki sem érdemelte. Szörnyű.
Írni meg azért nem írtam, mert a hétvégét is végigdolgoztam, hogy készen legyen a poszterem. De tudtam, hogy megéri, mert most itt vagyok, és nem csalódtam... Meg azért is megérte, mert Jimtől kaptam egy megjegyzést, hogy "terrific" lett, és hogy tiszta hülyék, hogy nem tarthatok előadást, és hogy három cikkre valót hordtam a poszteren össze. Nekem meg úgyis az a fontosabb, hogy ő mit gondol. Egyébként az elmúlt 1-2 héten cikkeső volt, 4 cikkemnek jött meg a kefelevonata. 3 már vissza is van küldve (a stanforddal közös cikkem csont nélküli lett, ami azért ritka), a negyedik a review cikk, 53 oldal, és a szedésnél mindent összekutyultak.
Elindulás előtti pénteken nem mentem be (ami ritka mostanában), viszont egész nap rohangáltam ide-oda, vásároltam, pakoltam, takarítottam, ilyenek. A jógát még szerencsére sikerült bepasszíroznom a napba. Szerintem a jóga függőséget okoz, mert olyan jó. Voltam párszor az elmúlt napokban biziklizni is, az egyik egész emlékezetes lett. Jens azzal heccelt, hogy lassú vagyok. Ami néha igaz, mert elbambulok, vagy egyszerűen csak nincs hangulatom olyan gyorsan menni. Eléggé felhúzott ezzel, ezért az esti bringázásnál beleadtam mindent. Nina is jött velünk. Mindketten kipurcantak, Nina meg jól meg is lepődött (persze azt hozzá kell tenni, hogy ő már délben úszott 1 órát). Egyébként én is meglepődtem magamon. :)
Itt közben felkelt a Nap, ideje készülődni.

Röpködés és egyebek

Múlt hét hétfőn visszajöttem -- volna, ha a Malév/Ferihegy duo nem produkálja a már szinte szokásosnak nevezhető mutatványát, azazhogy épp annyival indítja később a gépemet, hogy még pont rohannom kelljen, de azért pont lekésem a csatlakozást. De idén már cseles voltam, és olyan átszállóhelyet választottam (Zürich), ahol ismertem is valakit. Egy szép kis fondue-s/borozós estét töltöttem András és Nelli házában. Köszi mégegyszer!

Az útitársaim (akikkel egy cipőben jártam) nagyon érdekes emberek voltak. Az egyik egy román srác, aki a Bahamákra ment pókerbajnokságra, $3 000 000-os fődíjjal (az index is írt a versenyről). Aztán volt egy amerikai, aki Budapesten él, filmrendező. Meg egy aranyos román család, a férj magyarul is tudott, Sacramentoban élnek. És egy teológus fiatal srác, aki Albániából próbált New Yorkba repülni.

Szóval meg is érkeztem egészen pontosan egy nappal a tervezett idő után -- megint ugrott egy nap szabadság. Az úti fáradalmaktól egészen jól aludtam, és egészen frissen vetettem bele magamat a határidős cikkírásba szerd

án. Persze megfogadtam, hogy egy ideig nem repülök... Ez a fogadalmam 3 nap múlva el is bukott, mert Jens-nek volt egy ingyenjegye... Összekombinálva a pontjaimmal így egy kihagyhatatlan alkalom kínálkozott arra, hogy elmenjünk Utahba síelni.

Külön géppel mentünk, ez kicsit béna volt, de ettől eltekintve fantasztikus volt minden. Ott síeltünk, ahol tavaly konferenciáztam, Snowbirdben. Persze most nem a csúcsszuper, tetőmedencés hotelben laktunk, hanem lent Salt Lake City-ben. Super 8 motel, az eddigi legjobb motel amiben voltam, és mindezt baráti áron. Még jacuzzi is volt, de nem használtuk.

A hó nagyon jó volt, bár sajnos nem a híres térdigérő porhó.

Nagyon jól voltak a pályák is, a liftek gyorsak, sorban állni gyakorlatilag nem kellett. Ezt sose tudom, hogy attól van-e, hogy sok a sípálya, vagy attól, hogy kevesebb ember síel itt, mint Európában. Első nap felhős volt és kicsit havazo

tt, de ez sem volt rossz. Második nap verőfény.

Az egész út csúcspontja mégsem a síelés volt, hanem az, hogy szombaton este ellátogattunk a mormonokhoz. Annyit tudtunk, hogy a város közepén van egy templomuk. Hát igen, és körülbelül még 10 gigászi épületük. A templom... nem is tudom, szerintem csúnya, bőven túlszárnyal a szimpla giccsen és ízléstelenségen, valahogy benne van minden (vagy beleláttam én), amit elképzelek a mormonokról. De nézzétek meg magatok is ezt az igazából erődítményt. Ja, egyedül a templomba nem lehetett bemenni. És bár úgy tűnik, mintha ez egy katedrális lenne, nem az. Sok (kb. 170) szoba van az épületben. Szerintük ide fog jönni Isten, de én a helyébe valami elegánsabb, mondjuk gótikus templomot választanék. Helyes fiatal lányok járkáltak párokba rendezve mindenütt, és minden odatévedő emberrel szóba elegyedtek, beszéltek a történelmükről és a vallásukról. A történelmüket azért csak csínyján adagolják, mert Joseph Smith-szel kapcsolatban azért nem lehet mindenre büszkének lenni.

A város a kis belvárosi részen kívül teljesen

érdektelen. Még ami érdekes talán, hogy télen nagyon nagy a szmog. Amikor ott voltunk, akkor egészségtelen kategóriájú volt a levegő (a hegyen persze nem). Nagyon látványos volt, ahogy jöttünk le a hegyről és elvágolagosan látszott a szmogréteg. Valahogyan így:

Azóta ismét dolgozom, csak nem volt időm feltölteni a blogot.

Ma (kedden) megdőlt az, hogy a kedves állami bürokrata egy oximoron. Ott indult, hogy tegnap a legnagyobb csodálkozással vettem észre egy értesítést az autómon, hogy 1. lejárt a regisztrációm és 2. négy napon belül elszállítják a kocsimat. Hm. Hogy is történt mindez? Tavaly júliusban(!!!) befizettem a regisztációs díjat rendesen, de matrica sose jött (gondolom elkeveredett a postán). Erről meg valahogyan megfelejtkeztem (ugye jól írtam?). Kész mázli, hogy nem a rendőr kapott el, csak az apartmankomplexum felügyelősége. Szóval ma elmentem matricáért, amiért 18 dollárt kellett volna perkálnom (boldogan). Erre az ügyintéző kijelentette, hogy látja, hogy milyen rendesen mindig időben fizettem, ezért elengedi a díjat. Mivaaaan? Tééééényleg? Itt nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy gyakorlatilag azzal az indokkal, hogy jajdekedveskislány, nem kellett befizetnem egy kvázi adót/büntetést. Wow. Le vagyok nyűgözve.

A Judi visszatér

Mégpedig az itt látható géppel. Jensnek pont sikerült lekapnia a gépünket landoláskor. Otthon nagyon jó volt. Ezeket csináltam:

- konferencia Bécsben

- általános iskolai osztálytalálkozó

- születésnap (Anna) Hajóson

- látogatás Nagymamánál Kecskeméten

- futás a szigeten 2x

- biciklivásárlás Papával (neki)

- ruhavásárlás Mamával (nekem)

- vacsora az M-ben

- Saci leánybúcsú

- kocsikázás a budai hegyekben

- Saci esküvő

- látogatás Csepelen (Tünde)

- családi séta a Várban

- családi összejövetel

- látogatás az ELTE-n

- előadás az ELTE-n

- sok séta a városban

- színház

Legalábbis most ezek jutottak eszembe.

Otthon mindenkinek azt mondtam, hogy itt már 36 fok van, de kiderült, hogy az csak egy hétvége volt, azóta meg tök hideg van, hidegebb és szelesebb, mint otthon. A repülés teljesen simán ment, kivéve, hogy Frankfurtban kicsit pánikrohamot kaptam. Rettenetes volt. Minden jó volt, amíg egy tolókocsis, kaftános arab öregembert nem hoztak nagy sebbel-lobbal a kapuhoz. Nagyon tudom gyűlölni a filmeket meg a médiát emiatt. Jó a fantáziám... Aztán persze a repülő tele volt indiaiakkal, főleg férfiak, és persze nincs rájuk írva, hogy indiaiak. Az előttem ülő rettenetesen remegett, be is volt takarózva... Aztán persze kiderült, hogy lázas, de hát mire tud gondolni az ember, ha már eleve pánikol. Mindegy, sikerült magam lenyugtatnom. Csak azt nem tudom, hogy mit lehet ilyenkor csinálni.

Alig van jetlagem, inkább csak sokat alszom. Csodás módon már első nap tudtam hasznosat csinálni bent, elindítottam pár számolást, meg a laborban is voltam. Ravi most nincs itt, mert Hawaii-on van, pénteken lesz. 

Vasárnap este megettük Jens-szel a magyar spárgát. Biztos örülne "Mari néni", ha tudná, hogy a spárgája Kaliforniáig jutott. Ma meg a születésnapja van, nagyon örült az ajándékoknak. 

Már alig várom, hogy ismét bringázhassak, de hétvégére esőt jósolnak. Meglátjuk.

Az Ökör Éve

Holnap van a kínai Újév, belépünk az Ökör Évébe. Remélem, hogy jót hoz.

Mostanáig nem tudtam írni, leginkább azért, mert nem ment az internet itthon. Tegnap elvittem a modemet és kicseréltettem, most minden O.K. Végülis már majd' két éve ketyeg folyamatosan, jól bírta. A kocsimat is elvittem, kicseréltettem a váltóban a folyadékot, a motorban a légszűrőt és a fékeket is megnézettem. Mindkettő még jóval 50% felett van, nincs miért aggódni.

Szerdán Ninaval, Ruth-tal és Felice-vel beültünk a thai étterembe, aztán meg ittunk egy martini koktélt. Jó kis este volt. 

Jessica-nak csütörtökön kivették a vakbelét. Már jól van, meg az egész nem volt egy nagy ügy, de azért persze utólag könnyű ezt mondani. 

Ugyanezen a napon egyébként egy külsősökből álló bizottság járt nálunk. Mivel Craig még mindig otthon van, nekem kellett őket szórakoztatnom a laborban. Kicsit izgultam, de jól sikerült (bár ezek az amerikaiak úgysem mondanak soha sem rossz véleményt).

Aztán még írtam egy újabb levelet a légitársaságnak, mert még mindig nem válaszoltak a levelemre. Most már 16 napos határidővel jött vissza az automatikus levél. Mindegy, én nem adom fel, várni meg tudok.

Jaj, tényleg sok esemény volt. Tegnap este Julie-éknál volt ismét buli, Eiza "baby shower"-e. Jól volt megszervezve, Julie mindig fantasztikusan készül az ilyenekre. A mennyezetről sok kis gólya lógott le, papírból kivágva, nagyon szépek voltak. Egyiknek-másiknak még egy kis batyu is lógott a csőrén. Volt egy kis játék, aztán ettünk, aztán ajándékbontás, aztán jött a desszert. Eiza hasa már nagyon nagy. Van valami, ami miatt nem tud rendesen szülni, úgyhogy császárral fog születni a baba, 2 hét múlva. Ez már fix.

Most éppen pörköltöt főzök, internetes videós szülői tanácsadással.

Repülés

Kicsit rázós volt a visszatérés, és csak most tudok írni azóta.

Hol is kezdjem. Valami olyasmit akartam írni (mert hogy ezt éreztem), hogy rettenetes ez a repülős utazás, túl gyors és túl személytelen, kilúgozza az embert, olyan, mintha eltűnne mindaz, ami előtte volt. Rossz. De ez alkalommal tényleg még annál is rosszabb volt, nem elég, hogy meg kell bírkózni az előtte és utána valóságával, még hozzácsapódott egy harmadik jelen is, az utazásé, ami kicsit hosszúra nyúlt. Öröm az ürömben, hogy lett egy ismerősöm ezalatt.

Szóval ott indult, hogy a Bp-Amszterdam gép több, mint 1 órás késéssel indult. Magyarázat alig, a hangosbemondón meg egyébként is érthetetlenné folynak össze a szavak. A stewardess biztosított róla, hogy elérem a csatlakozást és hogy segítenek meg minden. De hát ezek a fránya percek csak összeadódnak, és sehogy sem értük el a gépet. Megvárni meg nem vártak meg, viszont nem is segített senki. Ekkor fogtunk össze Judittal, aki Kaliforniában él szintén, már vagy 30 éve. Türelmesen kivártuk a sorunkat a tranzitban. Közölték, hogy ez nem egyszerű dolog, és hogy dolgoznak rajta. Igaz, hogy egy sorban mögöttünk álló pár kapott azonnal jegyet LA-be (business classon), és onnan SF-ba, de ez a mi nőnket nem rázta meg. Úgy tűnik, hogy már akkor pechesek voltunk. 

Végül minden tiltakozásunk ellenére egy másnapi Washingtonba induló járatra kaptunk csak jegyet, 1.5 órás ottani csatlakozással. A hotelt nem fizetik Amszterdamban, mert hát időjárás miatt késett a repülő. Vagy bombariadó. Szerintem meg a Malév össze-vissza kamuzik, én ott voltam és egyik sem volt... De hát mit lehet tenni. Bementünk Amszterdamba, kivettünk egy szobát, sétálgattunk, ettünk. Mondjuk nem voltam teljesen az időjárásnak megfelelően öltözve, továbbá félig megsüketültem, mert meg voltam (vagyok) fázva és ilyenkor a repülős nyomásváltozás nem a legkellemesebb...

Másnap kirobogtunk a reptérre. A gép csak egykor ment, de ez pont olyan időpont, hogy már semmit sem tudtunk csinálni a városban. Háromszor kellett átmennünk vetkőztetős ellenőrzésen, nem értem, hogy tudták ilyen ramatyul megcsinálni a beléptetést. Öv le, cipő le, csipog, nem csipog, undorodom magamtól, mert már két napja ugyanaz a ruha van rajtam, ilyenek. Az egyetlen fontos az lett volna, hogy kapjunk a csatlakozásra beszállókártyát. Nem kaptunk. Hogy miért? Mert az United. Persze, végülis ezt már Einstein is belátta, hogy a relativitáselmélet egyenes következménye (sőt, majdhogynem ekvivalens megfogalmazása), hogy X légitársaság nem tud Y-ra beszállókártyát adni. Micsoda őrület, a 21. században... Nem is csigázom tovább kíváncsiságotokat: lekéstük a gépet Washingtonban. Ez viszont tényleg triviális volt, főleg úgy, hogy elvileg sorban kellett volna állni beszállókártyáért.

Végül hajnali 1-re, 55 óra utazás után értem San Franciscoba. Itt mondanék akkor újra köszönetet Bálintnak, hogy kijött értem, meg Jucinak, hogy eredetileg felajánlotta... Örök hálám.

Azóta próbálok dolgozni. Kb. 1 napomba telt, mire kiderítettem, hogy hol is tartottam és hogy mit miért is csináltam. Olyan, mintha valami rettentő rozsdás ócskavasat próbálnék megindítani, szinte érzem, ahogy be vannak ragadva a fejemben a kerekek. 

Bent most egyébként elég nyugi lesz, a főnökömnek megszületett a kislánya. 

A másik, hogy a szünet alatt meg beszökött egy kisróka, mindenhol ki van rakva a fotója, nagyon édes. Azt senki sem érti egyébként, hogy hogyan került oda.