Nill

Azt bezzeg senki nem kifogásolta, hogy a tegnapi bejegyzés nem is szólhatott keddről, mert akkor itt még csak kedd reggel volt...

A napokban (most akkor nem írok napot, mert úgyis elrontom) kaptunk egy levelet, hogy a hétvégén Burnie, a róka (Jim nevezte el így, mert hogy burn...) ismét tiszteletét tette az épületünkben. Bárcsak látnám egyszer! (Óhajtó mondat végére felkiáltójel dukál.)

A szmogriadó kapcsán ezt olvastam: A naptár szerinti páratlan napokon csak a páratlan rendszámú járművek, míg a naptár szerinti páros napokon csak a páros és a 0-ára végződő rendszámú járművek közlekedhetnek (rendszámtábla utolsó számjegye számít) a főváros közigazgatási határán belül, kivéve az M0-ás fővárosi szakaszát! Azaz: vasárnap a páratlan rendszámú, hétfőn a páros rendszámú autók közlekedhetnek. Ennek betartását a BRFK ellenőrzi.

Ennek kapcsán egyrészt az egyik, hogy miért gondolják, hogy a nulla nem lenne páros. A nulla páros, de erről van a Wikipédián egy szócikk is. Mert pl. Párizsban előfordult, hogy szmogriadónál nem tették hozzá, hogy a nulla is páros, és a rendőrök nem merték büntetni a nullásokat. Mondjuk elképzelem azt a beszélgetést, amikor a rendőr előkap egy papírt, és levezeti... Meg azt is írja a szócikk, hogy pszichológiailag (a reakcióidőt mérve) az emberek kevésbé gondolják a nulláról, hogy páros, mint mondjuk a kettőről.

És ha tehetitek, akkor páratlan rendszámú autót vegyetek, mert több a páratlan nap... De persze a legjobb a két autó.

Egyébként továbbra is ragyog a nap, reggel megsültem a kabátomban a biciklin.

Kedd

Próbálok akkor nem ismételni. Bár nem teljesen látom, hogy mit is írtam kétszer. Próbálok akkor nem ismételni. Haha.

Tegnap persze nem volt semmi, mi is lenne egy kedden, dolgoztam. Továbbra is 20 fok van, kint ebédelünk ragyogó napsütésben a betonkockákon. 

Első hétvége idén

Ismét a szokásos kellemes hétvége volt. Mondjuk szombaton egész nap takarítottam, kidobáltam a felhalmozódott újságokat, rendet raktam, porszívóztam. Most egész normálisan néz ki a lakás.

Este moziba akartunk menni, de ez meghiúsult, mert azért még érezni az időátállást... Mondjuk jó, mert minden reggel korán ébredek.

Tegnap 11 körül bementünk San Franciscoba. Tudom, hogy otthon meg lehet fagyni, de itt meg képzeljétek el, késő tavaszi meleg van, 20 fok, napsütés, kivételesen túl is öltöztem SF-ra. Mondjuk szerintem nyáron néha hidegebb van ott, mint tegnap. A parton parkoltunk és onnan biciklivel folytattuk az utat. A japán negyedben akartunk enni, de a kínai negyedig bírta Jens az éhséget. Bementünk egy kínaiba, de egy igaziba... Óriási terem, olyan kicsit, mint egy menza, majdnem csak kínaiak voltak. A konyhát nem akartam látni, a mosdó Jens leírása alapján is bőven elég volt. Nem értem ezt... De a kaja mindenesetre finom volt.

Aztán mentünk a japán negyed felé, néha kicsit meredek volt az út, de végülis biciklizni is akartunk. Végül a hippi utcában kötöttünk ki (Haight-Ashbury), sétáltunk egy sort. Végül a Magnoliaban kötöttünk ki (érdemes megvárni, hogy betöltődjön az oldaluk), ahol ittunk egy kis belga sört.

A többiek egyébként most hétvégén síelni voltak, de én nem bírtam volna magam hosszabb utazásra rávenni magamat a múlt hétvége után. Mostanra azért összeszedtem magam, meg meg is gyógyultam, jövő hétvégén lehet, hogy megyünk.

Repülés

Kicsit rázós volt a visszatérés, és csak most tudok írni azóta.

Hol is kezdjem. Valami olyasmit akartam írni (mert hogy ezt éreztem), hogy rettenetes ez a repülős utazás, túl gyors és túl személytelen, kilúgozza az embert, olyan, mintha eltűnne mindaz, ami előtte volt. Rossz. De ez alkalommal tényleg még annál is rosszabb volt, nem elég, hogy meg kell bírkózni az előtte és utána valóságával, még hozzácsapódott egy harmadik jelen is, az utazásé, ami kicsit hosszúra nyúlt. Öröm az ürömben, hogy lett egy ismerősöm ezalatt.

Szóval ott indult, hogy a Bp-Amszterdam gép több, mint 1 órás késéssel indult. Magyarázat alig, a hangosbemondón meg egyébként is érthetetlenné folynak össze a szavak. A stewardess biztosított róla, hogy elérem a csatlakozást és hogy segítenek meg minden. De hát ezek a fránya percek csak összeadódnak, és sehogy sem értük el a gépet. Megvárni meg nem vártak meg, viszont nem is segített senki. Ekkor fogtunk össze Judittal, aki Kaliforniában él szintén, már vagy 30 éve. Türelmesen kivártuk a sorunkat a tranzitban. Közölték, hogy ez nem egyszerű dolog, és hogy dolgoznak rajta. Igaz, hogy egy sorban mögöttünk álló pár kapott azonnal jegyet LA-be (business classon), és onnan SF-ba, de ez a mi nőnket nem rázta meg. Úgy tűnik, hogy már akkor pechesek voltunk. 

Végül minden tiltakozásunk ellenére egy másnapi Washingtonba induló járatra kaptunk csak jegyet, 1.5 órás ottani csatlakozással. A hotelt nem fizetik Amszterdamban, mert hát időjárás miatt késett a repülő. Vagy bombariadó. Szerintem meg a Malév össze-vissza kamuzik, én ott voltam és egyik sem volt... De hát mit lehet tenni. Bementünk Amszterdamba, kivettünk egy szobát, sétálgattunk, ettünk. Mondjuk nem voltam teljesen az időjárásnak megfelelően öltözve, továbbá félig megsüketültem, mert meg voltam (vagyok) fázva és ilyenkor a repülős nyomásváltozás nem a legkellemesebb...

Másnap kirobogtunk a reptérre. A gép csak egykor ment, de ez pont olyan időpont, hogy már semmit sem tudtunk csinálni a városban. Háromszor kellett átmennünk vetkőztetős ellenőrzésen, nem értem, hogy tudták ilyen ramatyul megcsinálni a beléptetést. Öv le, cipő le, csipog, nem csipog, undorodom magamtól, mert már két napja ugyanaz a ruha van rajtam, ilyenek. Az egyetlen fontos az lett volna, hogy kapjunk a csatlakozásra beszállókártyát. Nem kaptunk. Hogy miért? Mert az United. Persze, végülis ezt már Einstein is belátta, hogy a relativitáselmélet egyenes következménye (sőt, majdhogynem ekvivalens megfogalmazása), hogy X légitársaság nem tud Y-ra beszállókártyát adni. Micsoda őrület, a 21. században... Nem is csigázom tovább kíváncsiságotokat: lekéstük a gépet Washingtonban. Ez viszont tényleg triviális volt, főleg úgy, hogy elvileg sorban kellett volna állni beszállókártyáért.

Végül hajnali 1-re, 55 óra utazás után értem San Franciscoba. Itt mondanék akkor újra köszönetet Bálintnak, hogy kijött értem, meg Jucinak, hogy eredetileg felajánlotta... Örök hálám.

Azóta próbálok dolgozni. Kb. 1 napomba telt, mire kiderítettem, hogy hol is tartottam és hogy mit miért is csináltam. Olyan, mintha valami rettentő rozsdás ócskavasat próbálnék megindítani, szinte érzem, ahogy be vannak ragadva a fejemben a kerekek. 

Bent most egyébként elég nyugi lesz, a főnökömnek megszületett a kislánya. 

A másik, hogy a szünet alatt meg beszökött egy kisróka, mindenhol ki van rakva a fotója, nagyon édes. Azt senki sem érti egyébként, hogy hogyan került oda.