Incidens

Tegnap továbbra is dícsérték a hajamat, ma meg már Jim is előszedte a témát, hogy milyen göndör, meg hogy most sötétebb, és hogy az ő lánya is vörös, a fia meg kopasz, és hogy akár csináltathatna hajátültetést is, és hogy náluk hogy vannak a vörös ősök a családban.
Tegnap ezen kívül volt még egy intézeti gyűlés, szörnyen unalmas volt, és semmit sem lehetett igazából megtudni. Hihetetlen, hogy ezek a managerek olyan nyelven beszélnek, aminek bár a szavait értem, mégsincs lövésem sem arról, hogy mit akarnak mondani.
Az incidens meg az volt, hogy a nagyteremből visszatérve az intézetbe egy nő nem akart minket beengedni. Özönlött vissza a nép, és mindenki beengedte a másikat (fontos részlet, hogy amerikaiak beengedhetnek minket, csak mi nem őket vagy egymást). Jens-szel már bent álltunk, amikor a nő odafordult hozzánk, és azt mondta, hogy ő fél minket beengedni, menjünk vissza. Persze a joga megvan ehhez (teszem hozzá, hogy csomószor látott már minket), csak egyszerűen nagyon megalázó volt az egész. Persze nagyon tanulságos is az egész (már lehet, hogy ezt írtam egyszer): most már tudom, hogy milyen idegennek lenni egy országban, meg hogy a legkisebb megkülönböztetés is milyen megalázó tud lenni. Legalábbis engem egy pillanat alatt elöntött a méreg. Képzelem, hogy milyen lehet mondjuk sötétebb bőrszínnel, egy kevésbé barátságos országban...
Kicsit beteg vagyok, úgy érzem, mintha bújkálna bennem valami. Mondjuk egy csomóan betegek, itt is van valami kór. Remélem, hogy azért nem influenza.

Kamatos kamat

Reggel nézem a TV-t. Valami tudományos-oktató csatorna megy. Az exponenciális függvényt magyarázzák a radioaktív bomlás kapcsán. De amikor meg akarják világítani a lényeget, vált a téma, mégpedig kamatos kamatra! (Arról van szó, hogy ha a kamatos kamatot egyre kisebb időintervallumonként számítjuk, akkor az adott időtartamra vetített kamat az exponenciális függvényhez fog tartani.) Gondolom így mindenki megérti itt. :-)
Bent a szinkrotron adatait elemzem, most aztán használhatom azt a képességet, amit a Füles "találd meg a 7 különbséget a két kép között" típusú rejtvényeivel szereztem. Csíkokat kell felismernem egy telepöttyözött ábrán (a pontok sűrűsége változik, így alakulnak ki a mintázatok), majd megnéznem, hogy van-e változás egy másik ilyen ábrához képest. Persze azért utána azt is ki kell találnom, hogy melyik csík milyen anyaghoz tartozik, a fejtörő vége pedig az, hogy kitaláljam, ezek az anyagok hogyan kerültek oda. Tisztára mint egy detektívregény.
És hogy mi ez az egész? A szinkrotronban azt csináljuk, hogy egy csőben, amiben vákuum van, kevés gázt áramoltatunk (így már nincs vákuum, hanem kis nyomás). Az egészre rávilágítunk egy lézerrel, amitől beindulnak bizonyos reakciók. A cső oldalán van egy kis luk, amin a gázok egy kis része mindig kiszökik, így veszünk mintát. A kiszökő gázokat a szinkrotron sugárzása ionizálja. Ezeket az ionokat (azaz töltött részecskéket) pedig mágnesek segítségével eltérítjük, míg végül be nem csapódnak egy érzékelő lapra, ami megmondja, hogy melyik pontján hány becsapódást érzékelt. Mivel az ionok eltérülése attól függ, hogy mekkora a tömegük (ezt úgy lehet elképzelni, mintha az ember eldobna csak marék sóder: a nagy kavicsok közel esnek le, a kisebbek messzebbre szállnak), ezért a becsapódás helyéből meg tudjuk mondani, hogy mekkora volt az oda becsapódó ionok tömege. A becsapódási minta a pöttyözött ábra.
Így indul nagyjából a kirakós, és a kérdés az, hogy mi történt a csőben (és hogy hány éves a kapitány). A dologban még annyi csavar van, hogy a szinkrotron sugárzásának energiáját tudjuk vátoztatni, így van egy "előszelekció" arra, hogy egyáltalán milyen ionok keletkezhetnek egy adott kísérletben (mintha pl. csak adott sűrűségnél kisebb sűrűségű kavicsokat markolnánk fel, mondjuk megúsztatva a sódert valami folyadékban).
Na, ezt csak azért írtam le, mert már mindenki kérdezte, hogy mi az, amit csinálok. Ez egy része.

Első munkanap

Tegnap olyan volt, mintha el sem mentem volna, eltekintve egy kis álmosságtól. Délben kimentem Jens elé Dublinba, mert a gépét túlfoglalták, és az éjszakát Washingtonban töltötte. Jó volt újra látni.
Craig és a többiek megvannak. Mindenkinek tetszett az új frizurám, bár Jim és Craig csak mosolygott, de nem mondtak semmit. Szerintem is fura lenne, ha a hajamról beszélnének.
Az idő enyhe, az otthonihoz képest főleg. A dombok kezdenek zöldülni, a távoli hegycsúcsok pedig havasak.

BÚÉK

Mindenkinek boldog új évet! Ma visszatértem Livermore-ba, és ezzel a blogom is újraindul. Nagyon jó volt otthon lenni, kipihentem magamat. Nem mindenkivel sikerült (eleget) találkoznom, amit sajnálok, de két hétbe ennyi fért bele.
Az út visszafelé sima volt (ellentétben a hazaúttal, amikor 8 órát késtem végül és még Brüsszelt is megjártam). A mostani meglepetés az volt, hogy még Ferihegyen találkoztam Hasannal (volt évfolyamtársam), épp Begiumba ment vissza, szintén a karácsonyi pihenő után. A másik vicces, hogy a repülőn rengeteg embert felismertem: két hete ugyanazzal a géppel jöttek, mint én. Egy párizsi lánnyal még beszélgettem is, akkor is és most is.
Az idő enyhe, a lakásban minden a helyén van. Aludtam pár órát, most pakolok, aztán talán elmegyek vásárolni. Úgysem fogok tudni aludni rendesen éjszaka.