Ariodante

Tegnap voltunk a Zoperában. Nagyon kis barátságos operaház, inkább Zeneakadémia hangulatú. Nincsenek oldalerkélyek, csak egy nagy erkély hátul. És az egész nem is olyan óriási, legalábbis nem éreztem annak.
Az opera érdekes volt. A sztori annyi, hogy Ginevre hercegnő szerelmes Ariodanteba és viszont, de Polinesso is szerelmes Ginevrebe, aki persze visszautasítja. Dalinda, Ginevre szolgálója viszont Polinessoba szerelmes. Polinesso felhasználja Dalindát, hogy úgy tűnjön, mintha Ginevre hűtlen lenne. Ariodante öngyilkos akar lenni (de nem sikerül), Ginevret az apja pedig halálra ítéli. Végül minden kiderül, Polinesso meghal, Ginevre és Ariodante összaházasonak, és még Dalinda is talál új szerelmet, Lurcaniot, aki egyébként Ariodante fivére és ő az aki fellebbenti a fátylat a dolgokról.
Olvastam, hogy a Handel/Händel/Haendel/Hændel operákat egészen az utóbbi időkig nem mutatták be, mert azt gondolták, hogy szenvedés lenne a közönségnek. Valamennyi igazat kell is adnom ennek, mert ez nem egészen a Varázsfuvola volt. A darab különálló kis ABA szerkezetű áriákból áll, csomó ismétléssel, kevés variációval. Kétszer volt kórus és kétszer viszonylag hosszabb átvezető tánccal. Duett kettő, ha egyáltalán duettnek nevezhető. Az énekesek leginkább az érzéseiket mondogatták. Azt is olvastam, hogy abban az időben azért is volt ez így, mert az emberek a szólistákért mentek az operába, és nekik írták tulajdonképpen ezeket az inkább virtuózkodó mint szép áriákat. Ezt a darabot azt hiszem azután írta Händel, amikor majdnem csődbe ment az operája meg le is égett (l. a Farinelli film) és áköltözött a Covent Gardenbe. Egyébként volt egy zenekari rész az operában a Messiásból, vagy legalábbis nagyon hasonlított. Önplágium.
Az előadás színvonala egyébként nagyon jó volt, a zenészek is jók voltak meg nekem a díszlet is tetszett. Főleg, hogy elég nehéz egy ilyen akciómentes, sztatikus jelenetekből álló operát színpadra vinni. Ariodantet egy nő énekelte, lévén manapság nincsenek kasztráltak, de nagyon szép volt.