Such much

Tegnap a Railroad Cafeban reggeliztünk, én speciel palacsintát eperrel és banánnal. Éreztem, ahogy szétáramlik a cukor bennem és minden falattal egyre jobban érzem magam. Egyébként mindig el szoktam képzelni, ahogy szegény kis sejtjeim, mit sem sejtve arról, hogy mondjuk kirándulni fogok, egyszercsak bepánikolnak, mert mondjuk nincs elég oxigén, és mint az őrültek elkezdenek mondjuk több vörösvérsejtet előállítani. 

Délután a Halloween partira tervezgettem a ruhánkat, aztán meg elaludtam. Nina telefonjára ébredtem. Meghívott vacsorára, Ruth-tal, egy új osztrák lánnyal együtt. Jens nem jött, mert fáradt volt. Legalább jó traccspartit tudtunk így csinálni. Vicces volt, amikor Ruth elmondta, hogy mivel foglalkozik, meg én is neki, és Nina megkérdezte, hogy milyen időskálán játszódnak le a reakcióim. Mondtam, hogy mikrotól nanoszekundumig. Erre Nina: ilyen lassan? Erre Ruth: ilyen gyorsan? Nina attoszekundumos lézereket fejleszt, Ruth meg az urán transzportját vizsgálja talajvizekben, az ő kísérletei napokig vagy hetekig tartanak.