Clouds Rest

Még nem sikerült eldöntenem, hogy a tegnapi életem legjobb, vagy pedig a legborzalmasabb túrája volt-e. De előtte az opera. Szóval az opera az nagyon jó volt, mondhatnám meglepően, de nem mondom, mert rá kell jönnöm, hogy Livermore-ba nagyon színvonalas előadásokat, koncerteket hoznak. A Sevillai borbélyt láttuk, az énekesek kifogástalanok voltak, a zenekar jó volt (talán az volt a leggyengébb, de semmi extra rosszaság, csak nem tűntek ki), a rendezés pedig kellemesen vicces, sose unalmas, könnyed. Persze ezt az operát könnyű megemészteni, de akkor is. A díszletek is tetszettek, Bartolo doktor és Basilio pedig nagyon viccesen néztek ki.

11 után értem haza és még össze is kellett pakolni, másnap meg hajnali hatkor indultunk. 10-kor pedig már indult is a túra. Kilencen mentünk, Tina és az én kivételemmel csak fiúk. Az elején rettenetes meghúzták a tempót, legalábbis nekem nagyon nehéz volt lépést tartanom. Talán azért is, mert a túra 2500 méteren indult. A közepén volt egy könnyebb szakasz, majd a végső kapaszkodó a csúcsra, a Clouds Restre (Felhő-pihenő). És még a hó is esett néha, nagyszemű dara formájában. A kilátás fantasztikus volt, látni a Half Dome-ot és a Glacier Pointot (ahova tavasszal kocsival mentünk fel). A csúcs 3030 méteren van. Képzeljétek, hogy volt egy csapat, akik felvittek egy tolókocsis embert egy talicskaszerű tolókocsiban -- épp akkor indultak lefelelé. Nagyon megható volt. Meg persze lenyűgöző is, mert rendes nagy sziklák között kell átvergődni egy csomó helyen.

Szinte örültem is, hogy na, akkor ennyi volt (4 óra), de ekkor kezdődtek a bajok. Alighogy elindultunk, rettenetes lüktetett a fejem, és a legkisebb erőkifejtésre is felment a pulzusom. Ez azért ciki, mert a visszafelé úton is kellett felfelé menni elég rendesen. Szóval kitört rajtam a magassági betegség, olyasmi, mint múltkor a Jensen. Próbáltak kaját meg vizet belém adagolni, de a legrosszabb, hogy pont nincs ilyenkor az embernek étvágya. Az út lefelé végtelennek tűnt, még azoknak is, akik nem voltak rosszul. Nem is akartuk elhinni, hogy ezen az úton mi fel is jöttünk. Majdnem 5 órába telt, mire leértünk, beültem a kocsiba, és abban a pillanatban mindenem elkezdett fájni, egy pár másodpercig elég intenzíven. Jens hazavezetett (újabb majdnem 4 óra), a hegyekben persze végig rosszul voltam a kanyargós utakon, pedig nem szoktam. Mire hazaértünk, addigra már persze sokkal jobban lettem, mára meg már csak a vízhólyagok maradtak. Majd teszek fel képeket, mert hát igazából így is megérte. A fenti képet is én csináltam.