Akkor most folytatom a montreáli beszámolót. Az utolsó napokban nem működött az internet a szobánkban, ezért sem tudtam írni. A botanikus kertről még eszembe jutott, hogy volt egy csomó lótuszvirág. A leveleken pedig óriási cseppek ültek, és rögtön eszembe is jutott, hogy a doktori szigorlatomra meg is tanultam, hogy miért. A lótuszlevélen a csepp nem azért annyira kerek (azért olyan nagy a kontaktszög), mert annyira víztaszító lenne a levél anyaga. Kémiai víztaszítással (pl. olajos felszín) ekkora kerekséget nem lehet elérni. A levelen apró szőrök vannak, és ezeknek van ilyen hatása.
Na jó. Szóval csütörtökön Jens megtartotta az előadását. Tényleg izgult, de szerintem nem lehetett hallani, jól sikerült, és a kérdés-válasz is jól ment. Már nem emlékszem, de azt hiszem, hogy nem történt semmi említésreméltó. Este volt a bankett. Szerintem és mások szerint is közel botrányos volt. Egy vagyonba kerülta vacsora (nem én fizettem, de akkor is), és persze mindenki valami jó kis francia menüt várt. Ezzel ellentétben büfészintű kíniai kaját szolgáltak fel, lassan, és még csak jól sem lehetett vele lakni. Nem mintha a kaja lenne a központi dolog, csak hát ha egyszer van egy bankett, akkor szerintem nagyon ciki ilyet csinálni. Jellemző, hogy az egyik díjazott professzort a buli után egy sörözőben láttam enni! A legjobb az volt a bankettben, hogy a végén Pilling odajött elbúcsúzni, és még egyszer megdícsérte az előadásomat, főleg a válaszokat. Ennek nagyon örültem.
Mi találkoztunk Jens német haverjaival, aztán meg csatlakoztunk a többiekhez egy belga sörözőben. Valami szörnyű epres sört sikerült rendelnem, nem is bírtam meginni.
Pénteken kihagytuk a reggeli előadást, de aztán találtam egy érdekes szekciót. Délután végre meg tudtam nézni a posztereket, beszélgettem emberekkel. A poszterszekció után volt a búcsúfogadás, ahol Istvánnal beszélgettem leginkább.
Este elhatároztuk, hogy nem mehetünk el Kanadából úgy, hogy ne együnk egy igazán jó francia étteremben. Ravi, Jens és még pár másik emberrel el is mentünk, és hát nem bántuk meg. Az egyetlen rossz az volt, hogy az egyik lány fizetéskor teljesen megzakkant, és valamiért perceken keresztül számológéppel számolta, hogy mennyit is kell beadnia. Elég kínos volt, de leginkább érthetetlen. Még egy kicsit beültünk egy sörözőbe, aztán alvás.
Szombat volt az utolsó teljes napunk. Elmentünk a régi városnegyedbe, aztán meg az egyik szigetre megnézni a Bioszférát. Ezt Bucky tervezte a világkiállításra, és most egy gyerekeknek szóló természetvédelni múzeum van benne. A képeket a szigeten lévő kilátóból készítettem. A belvárosról még annyit, hogy helyenként teljesen döbbenetesen hasonlított a VI. kerületre. Persze egy idő után rájöttem, hogy ez nem véletlen: igazából mindkettő Párizsra hasonlít. Montreál egyébként nagyon változatos. A budapesti részen kívül van egy nagy felhőkarcolós része is, az egyetem környéke meg teljesen brit. Eddig mindig azt hittem, hogy Kanada az a "kis USA", ahol biztos minden olyan, vagy legalábbis olyan akar lenni, mint az USA-ban, csak nem megy nekik olyan jól. De ez (legalábbis Montreálban) egyáltalán nem így van. Minden teljesen európai, az emberek, az arcok, a testalkat, a ruhák, az ételek, a méretek. Teljesen otthon éreztem magam.
Még két dolog Montreálról. Mark Twain azt írta róla, hogy nem lehet eldobni úgy itt egy téglát, hogy ki ne verne egy templomablakot. Ez teljesen igaz, a város tele van templomokkal. A másik, amit én mondok, hogy a város tele van fantasztikusan jó szobrokkal.
Este még utoljára találkoztunk a Jens német haverjaival, vasárnap még sétáltunk egy kicsit (nem találkoztunk autógyújtogatókkal), aztán irány Livermore. A repülés jó volt, eltekintve attól, hogy mindkét gépen a motor mellett ültünk, ami nem csak hangos, de egyáltalán nem lehet kilátni az ablakon.
Ma rendes munkanap volt, de leginkább az ügyeim rendezgetésével foglalkoztam. Majdnem mindent sikerült elintéznem, holnaptól végre lehet rendesen dolgozni.
Itt pedig további képeket láthattok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése