Harcok

Miután a tegnapi posztom olyan nagy port kavart, családi belharcok, nemzetközi gyűjtőakció és még új kutatási irány is keletkezett ezúton, szóval ma lehet, hogy le fogom lombozni a közönséget (a nagyérdeműt), mert ma összesen (mindösszesen) annyi történt, hogy elküldtem Craignek a cikket, lássuk, hogy mit tesz vele.
De jut eszembe, mégsem telt eseménytelenül a nap! Ravi és Giovanni ma vérre menő harcot folytattak a szobában, gyakorlatilag kiabáltak egymással, vagy lehet, hogy ez csak heves szóváltás volt (képzelhetitek, egy indiai és egy olasz). Én fülem-farkam behúztam (miután becsuktam az ajtót, hogy ne az egész emelet hallja), és csak néha fordultam hátra, mert mindannyiszor rámnézett valamelyik azzal a tekintettel, hogy "ugye hogy nekem van igazam"! Igazából én 90%-ban Giovanninak adtam igazat, és teljesen át is éreztem a helyzetét, mert velem is történt már olyan Ravi kapcsán, amitől akár én is veszekedhettem volna vele fél órát, csak én ilyenkor pár próbálkozás után kiborulok, és órákba telik, mire újra összeszedem magam (bár már kezdek hozzáedződni Ravihoz). Szóval az alapprobléma, hogy Ravi a kutatást inkább úgy fogja fel, mint egy magasan kvalifikált szakmunkás. Mondják meg, hogy mit kell csinálni, és ő megcsinálja. Most már csak elengedem a fülem mellett, amikor olyanokat mond, hogy holnap befejezem ezt és ezt a projektet... Mintha nem minden nap valami újabb probléma jönne elő... Szóval a mai incidens nagyon sarkítva az volt, hogy Ravi szerint a többiek nem tudják neki megmondani, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálni, és emiatt egy csomó felesleges munkát végez, és ő ettől frusztrálódik. Csak nem fogja fel, hogy egyrészt mindenki tévedhet, senkinek a feje sem káptalan, és egyébként is, neki is azért van doktorija, hogy használja a fejét, kérdezzen, kételkedjen, és nem legutolsósorban azt hiszem azt nem bírja elfogadni, hogy a kutatás alapvetően egy nagy szenvedés, azaz: soha semmi nem működik úgy, ahogy kéne, mindig van valami baj, és sose értünk mindent teljesen.