Les Houches reggel

- Posted using BlogPress from my iPhone

Le-föl Zus

A sikeres landolás után átpattantam Genfbe egy másik géppel, alig értük el az utazómagasságot, máris kezdtük a sülyedést. Mama és Papa ott vártak, minden olajozottan ment. Becuccoltunk a kocsiba, indulás Les Houches ("lezus"). Továbbra is olajozott volt minden, nagyjából hétre ide is értünk a faluba. A kalandok itt kezdődtek...Persze el kell mondnom, hogy én is hibás vagyok, mert nem volt meg a cím és nem nyomtatta térképet, de (mert persze mindig vannak jó érveim) ez egy kis falu egy híres fizikus iskolával, gondoltam mindenki tudni fogja, hogy hol van, vagy legalábbis ki lesy írva minden sarkon. Tévedtem. Már az első táblánál rossz felé mentünk, mert a jobbra nyíl az előrét jelentett, a jobbra és le nyíl volt a jobbra. Ehhez valószínűleg itt kell felnőni. Miután visszatolattunk a kereszteződésig, sikerült megtalálni a faluközpontot, ahol NEM VOLT SENKI! Vasárnap este volt, nyilván ezért. A túristairoda zárva volt persze, és ugyan ki volt rakva egy térkép, de az Ecole de Physique sehol sem volt rajta. Találtunk azért valakit, aki útbaigazított, de nem számítottunk rá, hogy ez nem lesz egyértelmű. Mert ez egy olyan falu, ahol a balra a másodiknál teljesen értelmezhetetlen, főleg sötétben és esőben.Végül bekopogtunk lár házba, ahol adtak útirányt. Így sikerült eljutni a "behajtani tilos" és "lavinaveszély" meg "zsákutca" táblákhoz. Itt adtuk fel, és hívtuk fel a szervezőket. Ismét bonyolult magyaráazatok jöttek, olyanok, hogy a kukáknál merre forduljunk... Az erdő közepén voltunk, így még azt is nehéz volt megmondani, hogy most épp hol vagyunk. Kuka meglett, de most akkor merre? Mert mondott a fickó le-t is meg jobbrát is. Aztán találtunk egy wellness szállodát, ahol volt egy recepciós, számítógéppel, internettel. Azt hittem, hogy ez lesz a megoldás.

De nem. A csaj már azt sem tudta megmondani a Google Maps-en, hogy mi (azazhát ő) hol van. Amikor végre kipréseltünk belőle egy térképnyomtatást, akkor arra sem volt képes válaszolni, hogy az indulásnál balra vagy jobbra menjünk.

Próbáltuk követni a térképet, aminek következtében majdnem elakadt a kocsi egy földúton (vaksötét, eső, mindenki halál ideges). A Papa meg valami Peter Pan-t mondogatott, de mondtam neki, hogy ez hülyeség, biztos félreértett valamit a telefonban, a Peter Pan az egy amerikai mese, mit keresne itt az Alpokban.

Ekkor a szervezők visszahívtak (deus ex machina), és abban maradtunk, hogy lejönnek kocsival felszedni minket. Így megtudtuk, hogy a helyhez a "behajtani tilos" és "lavinaveszély" meg "zsákutca" táblák elhagyásával lehet megközelíteni, és tényleg volt egy Peter Pan felirat is!

...

Kissé feldúlt állapotban robbantunk be a vacsorára, ahol viszont teljesen megnyugodtunk, a szervezők meg voltak olyan rendesek, hogy a mamáék is kaptak vacsorát (persze nem úgy, hogy kértük, hanem spontán leültették őket, és amikor mondták, hogy ők nem résztvevők, akkor azt válaszolták, hogy nem baj, egyenek). Papa ezen felül megvillogtatta orosztudását, mert az egyik szervező orosz. Úgy éreztem magam, mint valami vígjáték főszereplője, de valahogy mégsem érdekelt túlzottan. Az az igazság, hogy első ránézésre kicsit viccnek tűnik ez a konferencia, mintha tényleg csak síelni jönne ide mindenki. De holnap, vagyis ma, meglátom.

A szállás jó, még egy picike főzőfülkém is van. Remélem, hogy holnap azért kisüt a Nap is. Mert azt elfelejttem mondani, hogy minden kalandunk azért kompenzálva van azáltal, hogy Chamonix-tól két köpésre, az Alpok szívében vagyunk.

Atlanta

Megpróbálom behozni a lemaradásomat, mielőtt újabb kalandjaim halmozódnának fel. Ennek most nagy az esélye, mert éppen a francia Alpokba tartok -- épp Anglia felett húzunk el.Az elmúlt héten Atlantában voltam a US Combustion Meetingen. Oliverrel utaztam, ami jó volt nagyon, sokat pletykáltunk. Atlanta nagyon szép szerintem, de valahogy túristaellenes. Egyszerűen nincsenek nevezetességei, hiába volt ott az Olimpia, és hiába van ott a Coca-Cola. Viszont sok a fa, nagyon szépek a lakóházak, és nincsenek nagy elszlömösödött területek, vagy legalábbis én nem láttam. A legtöbb ház tégla vagy kő, ültetvényi stílusban. Nagyon üdítő ezt látni a kaliforniai egyenfaházak után.A konferencia alatt Caroline-nál laktam, aki (talán írtam anno) tavaly év végétől Atlantában a Georgia Techen professzor. Így alkalmam nyílt belülről is megnézni egy ilyen házat, igaz csak éjjel és kora reggel láttam, mert nagyon pörgős volt a konferencia. Tartottam előadást, ami szerintem jó lett annak ellenére, hogy kifutottam az időből és a végét le kellett vágnom, illetve annak ellenére is, hogy a vetítő teljesen használhatatlan volt, és így néhány eléggé fontos ábrám csak mint fekete négyzet jelent meg.A konferencián ott volt Jim Miller is, de sajnos nem sokat tudtam vele beszélgetni. Viszont úgy tűnt, hogy jól érzi magát. A bankett az akváriumban volt. Az a terem, ahol ettünk nagyon jó volt, két helyen is át volt törve a fal: az egyik “ablakban“ ráják, egy minibálna és egyéb halak voltak láthatók, míg a másikon belugák, azt hiszem fehér delfin magyarul. Az akvárium maga viszont nem tetszett, teljesen olyan volt, mint egy vidámpark, nagy színes táblákkal, hogy mi merre van, valahogy sikerült vásári hangulatot teremteniük. A Monterey Akvárium ezerszer jobb, sokkal természetesebb, sokkal okosabban van megcsinálva.
A tetőpont mégsem a bankett volt, hanem az utolsó nap, amikor Stephen Klippenstein tartotta a plenáris előadást. Nagyon jó volt az előadása. Vannak, akik hiába tartanak kvázi jó előadást,
mégis úgy érzi az ember, mintha valami porszívóügynök állnak a pódiumon (vagy rosszabb, politikus). De Stephenről süt, hogy egy zseni, és nem attól jó az előadása, hogy bohóckodik. Azok a legjobb részek, amikor kicsit elbizonytalanodik, mert látszik, hogy és ahogy gondolkodik. De persze a legeslegjobb rész az volt, amikor a végén feltett pár nevet akikkel dolgozik, és Ahren és az én nevem piros volt. Azt mondta, hogy mi vagyunk a jövő! Meg azt is mondta, hogy mi, az új generáció biztos azt gondoljuk róla, hogy bénázik a számítógéppel, ami persze egy hülyeség, még sose gondoltam róla ezt, plusz nem az az okosabb, aki gyorsabban gépel. Pl. Jim Miller egy ujjal gépel és baromi lassan, de ez nem igazán látszik meg a publikációs listáján… Szóval Stephen ezzel egy hihetetlenül nagy szívességet tett nekünk igazából, mert gyakorlatilag hírességgé váltunk az előadása után, most már mindenki ismeri a nevünket – és talán kevesebben fognak posztdoknak nézni. És nem sok olyan ember van, aki ilyet csinál a plenáris előadásán – a legtöbben magukat fényezik, ami persze rendben van.
Most jutottunk át a La Manche-on. Imádom a SWISS légitársaságot, teljesen sima volt az út, jók ezek a 343-asok.
A konferencia után hazarepültem, ami Atlantából nézve kicsit hülyeségnek tűnt, de azért jó volt hazamenni Livermore-ba, saját ágyban aludni stb. Viszont folyamatosan esett és esik az eső K
aliforniában. Remélem a következő hétvégén már jó idő lesz, mert már ezer éve nem bicikliztünk. Ideje lenne kicsit visszarázódni a sportba, mostanában mindig későn mentem haza, és ez nem olyan jó hosszú távon. Van is motiváció: Jens-szel beneveztünk az idei Bay to Breakers-re, ez lesz a 100.! A másik sportesemény, hogy idén a Tour of California 4. szakasza Livermore-ból indul, május 18-án. Mindenképp ott leszünk a rajtnál, és állítólag a verseny előtti éjszaka lesz valami éjszakai bringázás is a tervezett útvonalon, ami nagyon jól hangzik. Mindezt az apartmankomplex managerétől tudom, ezzel próbálta elütni kicsit, hogy jól felemelték a bérleti díjat. Ez persze oké lenne, ha kaptunk volna fizetésemelést idén, de sajnos be van fagyasztva az összes állami alkalmazott bére 2 évre! És az is sajnos, hogy Steve Koonin, aki a tudományügyi miniszterhelyettes, folyton azt hangoztatja, hogy a kutatókat nem annyira érdekli a fizetésük, inkább csak a kutatási feltételek stb. Ez nem csak felháborító, de hülyeség is. Azokon az embereken kívül akik a tőzsdén dolgonak, nyilván senki sem csak a pénzért dolgozik, és egy tanár, egy mérnök, egy festő és egy autómosó mind ugyanannyira szeretne jó és emelkedő fizetést kapni, mint amennyire szeretne kellemes körülmények között dolgozni.

p.s.: már meg is volt az első durva kaland, holnap leírom.
p.s.2: nem fogok elírásokat keresni ebben most...

The Help

A hétvégén megint Yosemite-ben síeltünk. Én szerveztem az utat, nyolcan voltunk, plusz még ketten. Kalandos volt, voltak teljesen kezdők is, nem voltam végig biztos abban, hogy mindenki egyben ér haza. Eleve később indultunk, mint akartam. Aztán az egyik srác, akinek életében nem volt léc a lábán, az oldalára akasztott egy két kilós tükörreflexes kamerát. Meg a hátára egy nagy zsákot. Persze folyton elesett, és végül felváltva cipeltük a cuccait. Ráadásul csinált vagy 10 képet összesen. Hihetetlen, hogy egyeseknek mennyire nincs gyakorlati érzéke, néha csodálkozom, hogy eddig hogy élték túl... De az idő szerencsére fantasztikus volt. Naplementére értünk vissza, több, mint 7 óra sífutás után.
Tudtátok, hogy azt, hpgy Chamonix, úgy kell ejteni, hogy samonix? Én mindig samoni-t mondtam. Mindegy is, inkább az a fontos, hogy két hét, és ott fogok síelni!
A hét kicsit őrült volt. Hétfőn próba, kedden Yann Tiersen koncert San Franciscoban, szerdán interjúztatás és este csajos beülés, csütörtökön könyvklub, péntek este indulás síelni. A mostani könyvklub film jó volt nagyon, az a címe, hogy The Help, és a fekete szobalányokról szól. Igazából ebben az a durva, hogy a hatvanas években játszódik. Nem fér a fejembe, hogy a Holdraszállás és a szegregáció szinte egy időben voltak. Hogy a második világháború rég véget ért, az USA-val a győztesek oldalán, és Mississippi államban azt hirdették, hogy a feketék betegségeket terjesztenek és külön WC kell nekik. Persze Svájcban is csak 1971 óta szavazhatnak a nők. Most meg milyen türelmetlenek vagyunk egyszeriben az arab országokkal. Mintha "nálunk" már régóta minden rendben lenne. Pedig...
Most néztük meg a Táncos a sötétben c. filmet, annak idején nem láttam. Nagyon szomorú.



- Posted using BlogPress from my iPhone