Cukiság

Ma reggel, amikor odaértem az intézethez, egy icipici mókus (mostanában jött elő egy csomó kismókus, gondolom most vannak ebben a korban) próbált egy még icipicibb lukba elbújni. Biztos előlem. De nagyon buta volt, és hiába álltam oda elé, és mondtam neki, hogy szaladjon el, szegényke csak tovább próbálkozott. Én meg nem bírtam ki, és felemeltem a farkánál fogva, amitől nagyon megszeppent (csak mondom, mielőtt valaki aggódna, hogy nem tudott volna semmiképp sem megharapni, vagy ilyesmi). Aztán persze letettem a fűbe, és mondtam neki, hogy szaladjon el, de ő csak bebújt a fűbe, és amennyire csak tudott, belelapult. Tényleg elég jól álcázta magát.
Na, de abbahagyom a cukiskodást. Ma egész nap azon törtem a fejem, hogy mi lehet a baja a mechanizmusunknak, míg a sok-sok elmélkedés végén kiderült, hogy valami nem megy a programmal. Vagyis valószínűleg ez a baj. Holnap kiderítjük.
Képzeljétek, hogy ma mit találtam. Egyszer, még kb. 2 évvel ezelőtt beküldtem a New Scientist "Last Word" c. rovatába egy kérdést. Itt mindig a mindennapi életből vett kérdéseket lehet feltenni, amire ha valaki az olvasók közül tudja a választ, akkor azt leközlik egy későbbi számban, és egy kis pénzjutalmat is kap a válaszoló, és azt hiszem, hogy a kérdező is. A kérdésem az volt, hogy miért van az, hogy a hajnalka, amit az erkélyemre ültettem, mindig csak egy irányba tekeredik, még akkor is, amikor kézzel a másik irányba indítottam el a tekeredést. Na, most megtaláltam, hogy megjelent a kérdésem! A választ egyelőre nem találom, de hátha.